A nagymester
2013.09.11.

A néhai Bruce Lee egykori mestere reneszánszát éli Kínában: 2008 óta három filmet is szenteltek neki, most pedig a szemet gyönyörködtető lassított felvételek hongkongi rendezője is belenyúlt a témába. Kérdés, hogy minek? GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Valószínűleg a filmtörténet legszebben vászonra koreografált kung-fu jeleneteit láthatjuk Wong Kar-Wai Berlinálén bemutatott filmjében. A ritmusváltásokon, a nyugalmi állapot és a követhetetlen gyorsaság közötti kontraszton alapuló keleti harcművészet megjelenítésére a filmkép sebességének módosítását művészetének sarokkövévé tevő hongkongi rendezőnél nem találhatunk alkalmasabbat. Az idő észlelésének a harc fergetegében történő megváltozása olyan elementáris módon válik megtapasztalhatóvá A nagymesterben, ahogyan azt ritkán láthattuk. Mindezt pedig az teszi igazán varázslatossá, hogy itt a látványossághoz nincs szükség a mostanában világszerte is elterjedt wuxia filmek gravitációt megcáfoló túlzásaira.

 
Jíp Man, a kung-fu 1972-ben meghalt nagy öregje elsősorban Bruce Lee mestereként vált a terület rajongóinál szélesebb körben ismertté. A nagymester azonban munkásságának korai, 1930-as években zajló szakaszát dolgozza fel, említést sem téve a későbbi világsztár feltűnéséről – aki tehát csak Bruce Lee miatt nézné meg a filmet, ne fárassza magát. A Ving Csun iskola képviselőjeként ügyködő mester a harcművészetek városában, Fosanban tevékenykedik a többi iskola vezetőjénél sokkal visszafogottabb módon. Jíp Man szerény, csendes és nem igazán keresi a bunyót, ám a végzet az 1938-as japán invázió formájában őt is eléri, és földönfutóvá válik.

Tony Leung Chiu Wai
Tony Leung Chiu Wai
A nagymester nem életrajzi film – ez azért fontos, mert a narratíva középpontjában nem egy hős felkészülése, bukása, majd felemelkedése áll (mint a mester ugyanezen életszakaszát feldolgozó 2008-as Ip Man-ben). A történet ehelyett a különböző kung-fu stílusok és az azokat képviselő iskolák közti, kívülálló számára átláthatatlan versengés körül forog, amely egyszerre szól az intézményekről (iskolák, vezetők, mesterek rivalizálása) és a stílusok egymás révén történő megtermékenyítéséről, fejlesztéséről és egységesítéséről. Sajnos ez a vonulata a filmnek megfelelő előképzettség nélkül vagy érthetetlen, vagy érdektelen.

A történet érzelmi szálát az egyik stílus és család fejeként elismert Gong Er hordozza, akit a rendező fétis színésznője, Zhang Ziyi alakít, és akivel hősünknek harcművészeti technikából, kung-fu filozófiából és melodrámai helyzetekből összegyúrt viszonya alakul ki. Ha már fétis színészről van szó, muszáj megemlítenünk a Jíp Man-t alakító Tony Leung Chiu Wai-t is, aki nélkül Wong egyszerűen nem forgat. Ő az egész mozi legerősebb pontja, arcában és mozdulataiban olyan koncentráltan és kifinomultan van jelen a nyugalommal kevert agresszió feszültsége, ahogyan a Kínában sokkal híresebb Ip Man filmek főszereplőiben egyszer sem.

Ziyi Zhang
Ziyi Zhang
Történetről azért sem beszélhetünk, mert a filmben lényegében nem történik meg semmi. Ennek egyik oka a Wongra oly jellemző narrátor alkalmazása, aminek köszönhetően az eseményeket egy a dolgokat már korábban megélt és a következményekkel már tisztában lévő szereplő szemszögéből ismerjük meg. Ráadásul ez a film nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy minden pillanatban csak az akkor érvényes tudást és szemszöget jelenítse meg azért, hogy mi is együtt tudjunk élni vele. Természetesen Wong életművének egésze szempontjából érthető ez a döntés, hiszen őt sosem az érdekli, ami történt, hanem az, ahogyan emlékezünk rá – erre épült '94-es kung-fu filmje, az Ashes of Time (nálunk Az idő homokja) is. 

És akkor nem tettük hozzá, hogy A nagymesterben amellett, hogy a mesélés helyzete nincs tisztázva, valójában két narrátorunk van, hiszen időnként teljesen váratlanul Gong Er hangja kommentálja a vásznon látható eseményeket. A valódi narratíva hiányának másik oka a szereplőkben keresendő: a „bölcs” mesterek nagyon erős világképpel és kialakult értékrenddel rendelkező figurák, akik felette állnak a hétköznapi forgatagnak, és akiknek a meggyőződését nem változtatják meg a körülöttük zajló események. Ha viszont az emberek nem változnak a történet folyamán, akkor mi haszna van megismerni a velük megesett dolgokat?

A film – immár Christopher Doyle nélkül megalkotott – képi világa a tökéletes megkomponáltság és a festői jelleg ellenére nem hordoz meglepetést. Az egészet a WKW-ra oly jellemző térszerkesztés határozza meg, amelynek célja, hogy egyetlen pillanatban se tudjuk elképzelni a történet terét. A túlburjánzó közelik, a mozgó kamera előterébe rendre beúszó oszlopok és drapériák a megélt tér rétegzettségéről szólnak, amit még áttekinthetetlenebbé tesznek az állandó tengelyugrások. A vászonra vitt tér ugyanúgy felfoghatatlan marad a kívülálló (a néző) számára, mint ahogy összerakhatatlan a feliratos helyszín- és időmegjelölések ellenére a történet. 

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu
Mindezek azonban, akárhogy igyekszünk valamely az egészet bármilyen szinten egységbe rendező fogódzót találni, nem adnak ki egy filmet. Így tehát továbbra is marad a kérdés, hogy miért kellett Wong Kar-Wainak ehhez a témához nyúlnia. Érzésem szerint A nagymestert a (nem túl nyilvánvaló) kritikus hangvétel, illetve az azt előtérbe helyező értelmezés mentheti meg egyedül. A különböző stílusokat középkori társadalmi hierarchiára emlékeztető módon képviselő és azokat birodalmak módjára egyesíteni próbáló családok avíttan szertartásos világa éles kontrasztban áll a harcművészetek leginkább szórakoztatóiparhoz közel álló jelenlegi társadalmi helyével. Elképzelhető, hogy Wong Kar-Wai a maga maníros stílusával, az apró, jelentéktelen részletek filmnyelvi eszközök (lassítás, szuperközeli, stb.) révén történő kiemelésével pontosan ennek a világnak a kiüresedett formavilágára próbálja irányítani a figyelmet. A mesterek poétikusan filozofáló közhelyes bölcsességei tökéletesen rímelnek a bugyuta szimbólumokban (leszakadt kabátgomb!) kommunikáló szerelmesek álmély gesztusaira. 

Nagy kérdés, hogy A nagymester vajon le próbálja-e rántani a leplet erről az önmaga múltbeli nagyságától elalélt közegről, vagy pusztán ábrázolja ezt. Ha a kritika mellett tesszük le a voksunkat, akkor viszont felmerül a gyanú, hogy igazából Wong mester – persze akaratán kívül – önmagáról és saját manírokba merevedett, megújulásra képtelen stílusáról is beszél. A filmnyelvi kifejezőeszközöket elképesztően magas szinten uraló, virtuóz filmrendező kicsit olyan, mint az Ashes of Time azon hőse, aki bár a környék legjobb kardforgatója, az emlékezetirtó varázsbor hatására már nem tudja, hogy miért és ki ellen kellene harcolnia.
Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  A nagymester,  Rendező:  Kar Wai Wong,  Forgatókönyvíró:  Kar Wai Wong, Haofeng Xu, Jingzhi Zou,  Zeneszerző:  Frankie Chan,  Operatőr:  Philippe Le Sourd,  Vágó:  William Chang,  Szereplők:  Tony Leung Chiu Wai, Ziyi Zhang, Chen Chang