Barakonyi Szabolcs: Tébánya / Dorottya Galéria
2008.06.15.

Té, mint Tata, bé, mint bánya – de ez csak a város neve: az nem változott a rendszerváltás óta. És igazán maga a város sem, csak a bánya zárt be szép csendben; Tébánya gyermekei pedig hiába reménykednek a szebb jövőben. KOVÁCS BÁLINT CIKKE.

De mindezt csak a fotókiállítás kísérőfüzetéből tudjuk meg: a fotók hallgatnak erről. Pedig hosszú, jól megírt szöveg ad eligazítást az apró, ingyen látogatható galériába érkezve, egy elrontott kor elrontott városának most nagykorúvá lett (tehát a rendszerváltáskor született) lakóiról, akik pont ugyanolyan díszletekbe születtek, amilyenbe szüleik is – épp csak a vörös csillagokat szedték le a falakról. A város pusztul, a fiatalok élete kilátástalan – hirdeti a szóróanyag. Így azt hinnénk, majd a tehetséges, több díjjal kitüntetett harmincas fotós, Barakonyi Szabolcs képei is ezt hirdetik majd.

Képek forrása: ernstmuzeum.hu
Képek forrása: ernstmuzeum.hu
De nem – gyakorlatilag semmi kohéziót nem lehet felfedezni a (http://barakonyi.com/-on is olvasható) koncepció és a fotók, sőt még ezek és a kiállítás címe közt sem. A helyszín akármi lehetne, bármelyik pesti – sőt, bármelyik európai – külváros vagy lakótelep, de akár más magyar történelmi nagyváros legbelső körén kívül eső részei is. Mert a mitizált Tébánya szinte egyáltalán nem szerepel a fotókon. Tizennyolc-húsz éves fiatalok portréit láthatjuk; ha van valami háttér, az zöld park, hangulatos kocsmakert vagy kifejezetten szép tópart (egy-két felvétel akár a „bépesti” Zöld Pardon mellett is készülhetett volna). És még: négy-öt különálló kép a városról – azokon meg épp fiatalok nincsenek.

Pusztulásnak, kilátástalanságnak – de ha szigorúbbak akarunk lenni: bármi rendkívülinek – nyoma sincs; messze a prospektus a legpesszimistább objektum az egész Dorottya Galériában. Hétköznapi fiatalok élik hétköznapi életüket, s a pár kiragadott fotó alapján úgy tűnik, egész vidáman, netán boldogan. Két, márkásnak tűnő ruhában lévő barátnő áll a koraesti szürkületben kivilágított tó partján, kezükben a legdrágább pálinka üvegével, s mosolyognak. Pár srác a helyi – és hangulatos! – szórakozóhelyen, zajlik az élet, gyertya világít; odébb páran a helyi erdőcskében múlatják barátok közt az estét, s nagyon is jól emlékszünk, milyen szabad érzés az ilyesmi. Rasztás hajú pár nőtagja kedvesen barátja vállára hajtja a fejét, mindketten mosolyognak. Pusztulás? Kilátástalanság (pláne mivel egy óra vonattal Pest)? A nyomasztó város dohos hangulata, amint átragad az ifjakra? Hol?

A „legdrasztikusabb” képen zsúfolt panellakás konyhája, az előtérben ötliteres, legolcsóbb-fajta ice-teával: képmutatás, sőt talán az élet nem-ismerete lenne azt gondolni, hogy így már nem is lehet szép az élet. Palotában kellett volna felnőni, hogy ez már kicsapja a biztosítékunkat.

Érdemes lett volna inkább valami olyasmivel magyarázni a képeket, hogy „ilyen a mai fiatalság életérzése”: igaz, ez kevésbé hangzik rendkívülien, mint a Tébánya fölött szálló szellem (a kommunizmusé, persze), de a sorozat legalább tényleg erről szól. Egyébként nem is rosszul, még ha nem is kiemelkedően. Van egy-két csúcspont – az ezüstszobor-fa falban kígyózó gyökerei mellett gördeszkázó srác, akit ugrása közben kapott le Barakonyi: árnyéka mintha stilizált, képregényes betonrajz volna; vagy a rejtélyes aluljáró (?), zöldes, hátulról érkező fényeivel, fekete sziluettjeivel – és van egy-két feledhető kép is. Megéri egyszer végignézni a nyugodt, állandóságot árasztó sorozatot. Csak ne kéne folyton rosszul érezni magunkat éppen azért, mert a sulykolt mondanivaló ellenére sem érezzük rosszul magunkat tőle.

A kiállítás június 27-ig látogatható.

Helyszín:  Dorottya Galéria
Megítélt támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Fotóművészeti Kollégium
A kiállítás megrendezésére