Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JELENTÉSBOZÓT

György Péter: Állatkert Kolozsváron – képzelt Erdély
2013. aug. 29.
Bodor Ádám egyik álnéven írt levele, irodalmi-társadalmi több mint tréfája, önreflexív fricskája adja György Péter könyvének a címét, amelyet a magyarországi recepció által alighanem teljesen ignorált Szabédi Lászlónak ajánl, és amelyet más utalásrendszerek mellett leginkább Tamás Gáspár Miklós Trianon árvái című cikke sző át a legmarkánsabban. SEBESTYÉN RITA ÍRÁSA.
Esszéfolyam ez a kötet, még akkor is, ha a legtöbb fejezete alapos és valószínűleg hosszas előzetes kutatás aprólékos munkáját mutatja; még akkor is, ha folyton visszatér a történelem-művészet-irodalom-filozófia saját- és köztereinek a lehetőségekhez képest ok-okozati összefüggésekben tekintett olvasatára. És jó, hogy esszéfolyam, és nem áltudomány – mert hiszen csak az lehetne, amennyiben a legtágabb értelemben vett Erdély-toposz éppen olyan kínosan hosszú ideje nélkülöz mindennemű tudományosságot, mint amilyen régóta vált tragikus-komikus-abszurd mitologémák tárgyává. A kötetben lévő szövegek és azok inherens, néhol kronologikus, néhol tematikus, gyakran ennél sokkal bonyolultabb kapcsolata a bizonyíték arra, hogy a reflexiót, ezt a munkát ebben a pillanatban csakis a megszólalás esszészerű regisztere, a distancia váltakozó mértékű megtartása, a közlés nyitottsága, dialógusvágya legitimálhatja.

  

Szokatlan mennyiségű idézettel nyit a könyv (Ady, Szilágyi Domokos, Tamás Gáspár Miklós, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Visky András, Orbán János Dénes, Bretter György, Tánczos Vilmos, Selyem Zsuzsa, Bodor András, Balla Zsófia – és lesznek még a későbbiekben, majdnem megszámlálhatatlanul sokan) csupán az első tizennyolc oldalon; igen gyakran csaknem teljesen reflektálatlanul, bár nyilvánvalóan a válogatás által egymáshoz, a kötethez, a tárgyhoz képest pozícionálva. Kifinomult és nagyvonalú kínálat a különböző kontextusok, tapasztalatok, jelentések és azok nyilvánvaló mozgása által létrehozott olvasatokra. A szerzői gesztus nagyrészt alapvetésként megmarad ebben a nyitottságban, és ezzel máris hoz valami üdítően és esszenciálisan újat a kényszeresen egy irányba vivő értelmezések egyre agresszívabb diskurzusába. Innen indul tehát a könyv: egyszerre elgondolkodtató és megrendítő módon.

Előszóval együtt tizenhat, szinte csigavonalban építkező fejezet. Nem csupán és egyszerűen lineáris kronológia ez, hiszen bár az egymást követő írások időrendben is csatlakoztathatók egymáshoz, mégis összefüggések, kontextusok – például a tér, a történelem/emlékezet, a költői, írói pályák egy-egy töredéke, vagy a zsidókérdés és akár a New York-i szeptember 11-i események beemelése – az egyszerű időbeni vagy földrajzi összefüggéseknél sokkal szerteágazóbb hálóban mozgatja a képzelt Erdély toposzát. Ezt a kötet egyik legnagyobb erényének tartom: több olyan perspektívát hoz egy beszűkülő, történelemtudománytól döbbenetesen keveset érintett, viszont mitologémáktól bőszen fertőzött témába, ami végre kiindulópontok sokaságával segíti a továbbgondolást, értelmezést. 
Néhány példa: Dobogókő mint a mitikus gondolkodás és a paratörténelem-írás egyik emblematikus helyszíne, ahol a mentális térképre rajzolt szinkretikus összefüggések még a valós turistaösvényt is felülírják – és hozzá a többségi Magyarország által kevéssé ismert Székelyföld, amint képzeletbeli tájként jelek, nyomok, virtuális múltbéli hőstettek nyomán nagyon is gazdagra növekszik – a saját földrajzi-történelmi koordinátáitól teljesen függetlenül. Sőt, annak ellenében. (Ezt a sokat ígérő és egyben legtalálékonyabb fejezetet lenne érdemes még továbbgondolni: ha már a könyvben felmerül Deleuze és Guattari a kisebbségi irodalom kapcsán, akkor biztos, hogy sokat tudna hozzáadni ehhez a témához is a szerzőpáros geofilozófiája, és akkor a román Eliade magyarul is rongyosra olvasott-idézett térkonstrukcióit nem is említem.) 
Történetileg körülbelül a Kiegyezésig visz vissza ez a kötet, benne több éles meglátással – például a legkisebb fesztávot is számolva legalább Deák Ferenctől (1867) és Móricz Zsigmondig (1918) terjedő farkasvakság, amely az utolsó pillanatig sem számol Erdély kisebbségeivel, a magyar kultúrfölényt pedig nyilvánvalónak, a magyar nemzet politikai megkerülhetetlenségét evidenciának tekinti (108. o). György Péter több szálon, több pillanatban és több irányban vezeti ezt a gondolatot, itt most csak annyit: van ennek egy 2011-es vonatkozása is, ami identitás-kérdéssé teszi azt, ami a történelem hatáskörébe tartozik (103. o). És közben tanulságos – és szintén a kötetben végig ott lappang – az a pillanat, amikor Kosztolányi megszerkeszti a Vérző Magyarország kötetet 1920-ban, amelyben egymás mellett publikál Tormay Cécile, Zadravecz István (tábori püspök), Karinthy Frigyes, Vészi József is. A bevonódás, a propaganda-gépezet lassú működése. És mindez történelmi és jelenlegi tapasztalatunkból visszaolvasva.
A térképzésre visszatérve: az Európában egykor oly szapora Sztálinvárosok párhuzamban Erdély – illetve a ferdére képzelgett mítosz-Erdély – építészeti expanziójával, a Wass Albert szobroktól a sehova sem vezető székely kapukig.
Szilágyi Domokos egész felnőtt életét betöltő haláltusája, párhuzamosan az egyetlen lehetséges menekülő útvonallal: a költészettel bejárt univerzalitással; Bretter György és tanítványai (pl. a sokat idézett TGM) és Szabédi (hogy ki is ez a Szabédi László? – Kántor Lajossal szólva) kap egy-egy kiemelkedően pontos fejezetet. A közösségi/„megmaradásra irányuló” irodalom/művészet, amely per definitionem lehetetlenné teszi az esztétikai minőség létrejöttét és az erdélyi urbánus, modern-világ csomópontok, ahol a reflexió, önreflexió, irónia igenis működésbe léphet, akár akként is, hogy kitalál a paradoxonból. Ezek a fejezetek recenzens kedvencei, amelyek laudálására most nagy önmegtartóztatással kisebb teret hagyott – egyszerűen azon oknál fogva, mert talán könnyebb megközelíthetőségük miatt e nélkül is elég vonzónak tartja őket az olvasó számára. 
Végül három, igen lényeges kijelentés még, ami a kötetből megragad, és amit kiemelnék azok számára, akik esetleg valamilyen okból többséginek tételeznék magukat: az erdélyi, szlovákiai, szerbiai stb. kisebbségi magyar két többség felé is az; Budapest, amint a maga teremtette ideális kisebbségi író/művész képéhez viszonyít; és az, hogy messze nem jelenti ugyanazt, hogy valaki erdélyi, vagy valaki Erdélyben él.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek