A Pink Floyd egykori basszusgitárosa 2010-ben nem csak saját, de rajongói álmát is valóra váltotta, mikor a XXI. század technikai arzenáljával képzelte újra a rocktörténet egyik legambiciózusabb konceptlemezét, A Falat. A végletekig letisztított, tűéles kvadrofón hangzással és a gigantomán produkcióhoz passzoló, plafonig terjeszkedő látványvilággal – többek között lézeres HD-vetítéssel és a mű eredeti élő bemutatásáról újrahasznált óriásfigurákkal – színpadra állított Fal láttán ámuló publikum meggyőződhetett róla, hogy Waters a sokmillió dolláros költségvetés minden egyes centjét a megfelelő helyre költötte. 

A hangsúlyok viszont akarva-akaratlanul is máshova kerültek: míg az 1979-es lemez, majd az Alan Parker rendezte filmverzió elsősorban a családi traumákba, majd a rocksztár-lét űrhideg elidegenedettségébe beleőrülő Waters-alterego szubjektív-szürreális érzelemkavalkádjára fókuszált, addig a 2010-ben nekilóduló turné a mű társadalom-, háború- és politikakritikus mondandóját domborította ki. S itt a mondandót szó szerint kell érteni: a Gerald Scarfe politikai karikaturista által rémálmodott animációs betétekben még disztopikus vízió itt a Falra vetített „ütős egysorosokban”, graffiti stílben felrajzolt szlogenekben összegződött. 

A közönség számára az érzelmi csúcspontot a bársonyos líra, a Mother „Megbízhatok-e a kormányban?” kérdésére adott, magyarul kiírt válasz („Kurvára nem”) jelentette – a nyers hatáskeltés mellett pedig eltöpörödött Waters üzenetének banalitása. Ám a zanzásított társadalom- és médiakritika („a Nagy Testvér figyel téged” stb.), valamint az afrikai síró gyerekek és a hazataláló katonák melodrámai képsorai értelemszerűen nem ástak le olyan mélységekbe, mint a Parker-féle látomásos mű.

A Wall mai verziója súrlódásmentesen igazodik tehát a látványcentrikus könnyűzenei koncertek követelményeihez, ahol a néző minden érzékszervét el kell zsongítani a tökéletes élményorgia kedvéért. Nincs is ezzel semmi gond, ameddig nem eszmei mélységéért dicsérik a produktumot, hanem a divatos vizuális fejlesztésekért, a perfekt hangélményért vagy a frappánsan szórakoztató kifejezésmódért. És persze a zenéért: hiszen hiába fog a tizenéves lurkótól a hatvanéves ős-Floyd rajongóig mindenki a sokméteres, groteszk tanárfigurára vagy a közönség felett lebegő óriásmalacra emlékezni, a lényeg mégis csak a Waters által vezényelt soktételes rockmű, ami egyaránt profitál a Pink Floyd tovalebegő tudatfolyam-zenéjének szürreáliájából, a diszkókorszakba is előremutató dobhangzásból és ritmikából, valamint a direkt, kompakt dalszerkesztésből. Egymást váltogatják a háborús hangeffektekkel kísért atmoszférateremtő intermezzók a kraftosan odaszúró, menetelős slágerekkel (Another Brick In The Wall, Run Like Hell, stb.), s míg a műsor hangról hangra ugyanaz idén is, mint 2011-ben, a mostanit Waters énekteljesítménye emeli az előző fölé. Míg a Sportarénában még úgy is megküzdött pár dallal, hogy a hangszerelést Waters középtartományra korlátozott orgánumához igazították, most hiba nélkül énekelt – ahogy a David Gilmour „énekhangját” adó Robbie Wyckoff is.

Az egyetlen lényeges eltérést a két előadás között Roger Waters rövid magánszáma adta, mikor magyarul mondott el egy elég hosszú – sajnos csak ritkán és nehezen érthető – szöveget arról, kiknek is ajánlja a műsort. Az államterror mindenkori áldozatainak dedikált Wall-t felkonferáló szöveggel némileg áthidalta azt a távolságot Roger, amit a Fal és az arénahelyszín épített zenész és közönség közé. (Ironikus, hogy Waters anno épp a ’77-es Floyd-lemez, az Animals stadionturnéján érezte azt az elidegenedettséget, amiből a The Wall koncepciója született. Ironikus az is, hogy a Puskás Ferenc Stadionban az ülőszekció egy része elé plusz falat emeltek a focirajongóknak épített rácsok, némiképp kikezdve a vizuális élményt.)

Waters újfent egy minden hangjában átgondolt és megszerkesztett show-t adott elő, amit nem csak grandiózus látványelemekből, hanem zenei csúcspontokból szerkesztett össze: a semmiből berobbanó In The Flesh-től az Another Brick In The Wall hidegrázós, együttkiabálós passzázsán keresztül a kísérteties Empty Spaces-ig, vagy a nosztalgiával sírt Verától a Comfortably Numb sztratoszférába kilőtt gitárszólóján át a kaotikus-beteges The Trial végszójáig. Elvártan csúcsosodott még ki az Empty Spaces végéhez simított, az eredeti korongon még nem szereplő, beborult hangulatot szövő What Shall We Do Now?, valamint a Young Lust, amiben – feltételezzük – Roger Waters fia, Harry gyúrta meg Hammond-orgonáját. Mivel a zenészek nagyrészt a vetítőként is funkcionáló Fal mögött pengették hangszereiket, így egyéni teljesítményük maximálisan alárendelődött az előadásnak: csupán a rocksztár-diktátort néhol túlzó gesztusokkal eljátszó Waters kapott reflektorfényt, aki öreg korára sem felejtette ki repertoárjából a klasszikus rock ’n’ roll pózokat és beállásokat.

A grandiózus kivetítőnek köszönhetően azonban mind a zenészek – vagyis többnyire Waters – előadása, mind a Gerald Scarfe animációit kortárs felvételekkel (a 2011-es változathoz képest háttérbe szorult afganisztáni és iraki háborús áldozatok fotóival, archív film-, híradó- és koncertepizódokkal) váltogató vizuálbetétek is követhetőek maradtak. A Wall repetája így sűrű hanghatásainak és a kicentizett előadásmódnak köszönhetően ezúttal is lenyűgözőre sikeredett: nettó zsenialitás keveredett könnyen lenyelhető üzenetekkel, de a puha, érzelemdús lírák, a groteszk hangulatdarabok és a feszült rockslágerek háttérbe állították a mondandót – a didaxist pedig, mint minden nagy rockzenésznek, Watersnek is megbocsájtjuk.