Most, hogy a nagypapák akciómozijának korát éljük, elkerülhetetlennek tűnt, hogy a rengeteg feltámasztott Rambo, Rocky meg Schwarzi-hős után Bruce Willis ikonikus McClane zsaruja is megkapja a maga hommage-át. Hollywood szorgos producerei rögtön két fénymásolattal is készültek: a Támadás a Fehér Ház ellent és Az elnök végveszélybent egyaránt a „Drágán add az életed a Fehér Házban” szlogennel pitchelhették a stúdiófejeseknek. Mindkét filmben egy mezei zsernyák menti meg az Egyesült Államokat a Mister President kvártélyát betámadó terroristáktól, úgyhogy mind a korlátozott játéktér, mind a nagyok játszmájába belebotló rendőr motívuma a ’88-as Die Hard filmet idézi. 

Kettőjük közül mégis Roland Emmerich nyári blockbustere a lelkesebb Willis-fan: ők már a névadásban sem térnek le az eredeti által kitaposott ösvényről, a nagydumás, de tökös John McClane helyett a nagydumás, de tökös John Cale-lel mentetik meg feleségét kislányát – és az elnököt. De míg a Támadás a Fehér Ház ellenben az Aaron Eckhart által játszott elnök fogságban sínylődik, addig az Emmerich-műben Az elnök különgépe mintáját követve aktivizálódik a világ első embere, és száll be Cale mellé likvidálni az ellent.

Az egyívású alapötlet ellenére tehát könnyű megkülönböztetni a fehérház-dózeroló turistalátványosságokat: az olimposzi a „jobbos”, az akcióelnökös a „balos” film. Előbbiben észak-koreai terroristák szállják meg az ország irányító központját, hogy visszavonassák a „világ egyensúlyát fenntartó” amerikai csapatokat Koreából, utóbbiban viszont pont azért tör ki a honi lázadás, mert Sawyer elnök kivonta a Közel-Keletről csapatait és tárgyalásokba kezdett Iránnal. Sawyer idealizált Obamaként, szénfekete mordállyal számol le a katonai-ipari komplexum háborúból profitáló góréival – a haver-zsaru filmek mintájára társul be sidekicknek az elnök testőrségébe sikertelenül felvételiző, ezért a támadás ideje alatt a Fehér Házért rajongó kislányával éppen az épületben sétáló Cale-hez. A film ennek megfelelően nem pátosszal, hanem humorral dúsítja a Willistől kölcsönkért alapanyagot: Sawyernek például fel kell vennie a szemüvegét, mielőtt legépfegyverezi a terroristákat, egy másikat meg azért kólint fejbe, mert hozzányúlt a menő Jordan-cipőjéhez („ügyes” termékelhelyezés).

Ám míg Jamie Foxxnak jól áll az idiótaság, addig a jellegtelenség Jason Statham-i mércéjét is megütő Channing Tatumnak már nem mennek a pergő egysorosok – hiába bővítette nemrég tinisztár-profilját sikeresen olyan ironikus filmekkel, mint a Magic Mike vagy a 21 Jump Street. Tatum nem tudja olyan elegánsan odaköpni a poénokat, mint Willis vagy Sly, és itt válik el a valódi akciósztár-matéria a slepptől, nem pedig a felpumpált bicepszeknél. A sztárnak ugyanis nem csak a karizma, hanem a karizmája is kulcsfontosságú, Tatum fizimiskája, tekintete viszont nem mesél olyan történeteket, mint például Stallonéé. A helyzeten nem segít sokat, hogy néha nem lehet eldönteni, vajon a filmmel vagy a filmen kéne röhögnünk: az olyan dialógusok, mint a „Maga hogyhogy fent van még? Ébren tart a kávé és a hazaszeretet, uram!” garantáltan mosolyt csalnak még az amerikai nézők arcára is, de hogy bizonyos szövegrészeknél mi is volt az alkotók szándéka, azt talán jobb nem firtatni.

Habár az akciódúsított elnökfilmek igazoltan abba a zsánerbe tartoznak, amelyikben az egy képkockára jutó amerikai zászlók és rendőrgúnyába bújt cowboy-hősök aránya a legmagasabb, Az elnök végveszélyben mégis kevesebb patrióta-patront süt el játékideje során, mint a magát vérkomolyan vevő honfitársa, a Támadás a Fehér Ház ellen. Meglepő húzás ez Roland Emmerichtől, a gigantomán katasztrófafilmek diplomás doktorától, hiszen szűkmarkúan méri a 9/11 referenciákat és a vetélytárs-filmmel ellentétben nem mér se légicsapást a Fehér Házra, se a Washington-emlékmű nem robban szét pixeleire. Melodrámai hatáskeltés helyett a cukiság-faktorra épít, ugyanis filmjének sztárjává akarva-akaratlanul is Cale lánya, Emily lép elő, aki igazi tudálékos FH-rajongó, betéve tudja az épületet övező legendákat és adatokat, a támadás alatt pedig Youtube-csatornájára tölti fel a terroristákról okostelefonnal készített videóit.

Ám hiába Joey King gyerekszínész szórakoztató performansza, a filmet semmi se menti attól, hogy a félidő tájékán átforduljon önmaga paródiájába. A „nagyobb, hosszabb és agyonvágottabb” filmezést kedvelő Emmerichék ugyanis elfeledkeznek arról, hogy a Die Hardot éppen földközelben tartott akciói, azaz hihetősége emelte ki az átlagból egy olyan korban, amikor az akciófilmek már jó pár bicepsszel a valóság talaja felett jártak. Most is működhetett volna a recept, hiszen a műfajt többek között a 80-as évekbeli hihetetlen akciókat idézőjelbe helyező, posztmodern iróniával bekent retro-mozik dominálják. Az elnök végveszélyben azonban félúton elkezd nagyzolni, de nem teszi ki az idézőjeleket, a logikai bukfencek közben nem kacsint ki a közönségre, így a végén pofára is esik. Az elnöki zászlót lengető kislány láttán visszaforduló légibombázók, a mindössze négy fegyveres által távoltartott katonaság, az egész amerikai védelmi rendszert meghackelő, de egy bombát hatástalanítani képtelen informatikus és társai által ejtett számtalan baki jelentősen csappantja az élvezeti értéket. 

Tatumék izzadtan igyekszenek, hogy non-stop akciómaratonnal tereljék el a nézők figyelmét, és még egy autósüldözést is beiktatnak a Fehér Ház gyepére (a kerítésnél álldogáló katonaság persze csak leesett állal bámulja a flúgos futamot). Ám a négy fal között pergő gépfegyveres tusák hamar önismétlővé válnak: legutóbb A rajtaütés és a Dredd tartott erődemonstrációt, hogyan is kell fegyverszünet nélkül akciózni másfél órán át, ám sajnos Emmerich abból a két filmből elfelejtett másolni. A végveszélyben lövöldöző elnök filmjéből hiányzik az önfeledt marháskodás gyermeki öröme – helyette csak a lazaságra törekvő harmadvonalas iparosok fanyar izzadtságszaga lengi be a mozitermet.