Kaposfest
2013.08.28.

A fesztivál délelőtti hangversenyei az estieknél valamivel rövidebbek, szünet nélküliek voltak, s hangulatuk, ha lehetséges, még családiasabb és elengedettebb volt. Mintegy ízelítőképpen az augusztus 19-i zárónap délelőtti hangversenyéről számolok be a Revizor olvasóinak. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

 

Vilde Frang
Vilde Frang

A műsor három számból állt, az egyik azonban önmagában is kis összeállítás volt. Nyitószámként Mozart K 481-es Esz-dúr hegedűszonátáját adta elő Vilde Frang norvég hegedűművésznő José Gallardo (zongora) társaságában. Voltak a fesztivál programjában ennél több tekintetben is nagyobb szabású produkciók – tökéletesebbek azonban aligha. A maga nemében aligha felülmúlható, koncentrált remekművet a fiatal, de máris hallatlan nemzetközi tekintéllyel rendelkező hegedűs és az önmagát minden fellépésén, sőt: minden egyes hang leütésekor a maximumhoz mérő argentin zongorista, egymást inspirálva, felejthetetlenül szép és összecsiszolt előadást produkált. Frang finomságában is energiától duzzadó, gyöngyház-alapszínezetű hegedűhangja bizony nem hatott halványnak Gallardo legplasztikusabb, legizmosabb nonlegato-menetei mellett sem, eredendő kecsessége a koncentráltság, a jelenlét maximumával párosult, míg a tagolás, a formálás világossága, tisztasága, illetve az egymás rezdüléseire való reagálókészség, a fegyelmezett robbanékonyság a két művész szétszálazhatatlanul közös teljesítménye volt. A lassú tételt az a végső egyszerűség lelkesítette át, amelyhez eljutni csak oly keveseknek sikerül; s az előadás (minden tekintetben vett) kristályos tisztasága azzal az érzéssel ajándékozott meg minket, hogy itt egy pillanatra magának a zenélés élményének mint olyannak a mélyébe nyerhettünk bepillantást. A zárótétel minden üdeségével és játékosságával együtt az érzelmek hitelességének és a zenélés érzékenységének ugyanazt a magasiskoláját csillantotta meg, amelynek addig is tanúi lehettünk, de talán még gesztusszerűbben, még merészebb kontrasztokkal.

 

 

Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás

Második számként egy Vivaldi-áriablokkot rögtönöztek a kedvünkért a fellépő művészek a meghirdetett, de már egy korábbi hangversenyen eljátszott darab helyett – jellegzetes kaposvári meglepetésként. A két opera- és egy oratórium-áriát a fesztivál énekes-üdvöskéje, Anna Reinhold énekelte, a kamara-felállású zenekar a Kelemen-vonósnégyes tagjaiból, Knut Erik Sundquistból (nagybőgő), Thomas Dunfordból (teorba) és Dinyés Somából (csembaló) állt össze. Az alkalmi „zenekar” nagyszerűen is szólt, illetve zenélt, s megint megállapíthattuk, hogy egy lantféle hangszer, kivált, ha olyan varázslatos expresszivitással szólaltatják meg, mint Dunford, micsoda gazdagodást jelenthet egy continuo-csoport számára. A derűs-érzelmes, strofikus felépítésű első, illetve a lírai-vágyódó második áriában Anna Reinhold egyfelől intonációs biztonságról és a karakterek világos megkülönböztetésének, illetve a dallamvonalak érzékeny, szép megformálásának képességéről tett tanúbizonyságot – egyfelől. Másfelől azonban ismét tapasztalhattuk bizonyos fokú – de talán még leküzdhető (technikai?) korlátait: azt, hogy többnyire félig csukott szájjal énekel, amihez némi pöszítés is járul, s ennek eredménye a meglehetősen gyenge szövegérthetőség volt. A második ária ezenfelül helyenként határozottan mély is volt a számára; még szerencse, hogy Dunford játéka mindig gondoskodott a megfelelő zenei össz-intenzitás fenntartásáról. Ugyanakkor Reinhold még ebben a tételben is megmutatta oroszlánkörmeit, amikor az ária középrészében lélegzetelállítóan szép és intenzív pianókat énekelt. Ráadásul ebben az áriában, az elsővel ellentétben, tehetségesen, mutatósan díszített is a visszatéréskor. A harmadik szám, a Juditha Triumphans című oratóriumból Vagausnak, a fejétől a címszereplő által megfosztott Holofernes fegyverhordozójának Armatae face et anguibus kezdetű, viharos szenvedélyű, bravúros moll-áriája viszont sok mindent feledtetetett az addigi kifogásokból, és virtuóz futamokkal teleszórva, magabiztos virtuozitással, s persze a Kelemen Barnabás temperamentumára alapozott, inspiráló hangszeres kísérettel hangzott fel, a közönség lelkes tapsaitól honorálva.

Zempléni Szabolcs
Zempléni Szabolcs
A hangverseny zárószáma azután ismét Mozart volt, ezúttal azonban egy inkább szórakoztató-divertimento-jellegű műve, a K 407-es Esz-dúr kürtkvintett. Zempléni Szabolcsot a Homoki Gáborból (hegedű), Bársony Péterből és Max Baillie-ből (mélyhegedű), illetve Alekszandr Buzlovból (gordonka) álló vonósegyüttes kísérte, minden tekintetben kitűnően – ám éppen az ilyen kitűnő alkalmi együttesek jelentenek összehasonlítási alapot ahhoz, hogy hallván hallhassuk, egy összecsiszolt vonósnégyes, olyan, mint a Kelemen-kvartett, mennyiben jelent más minőséget még akkor is, ha olyan rögtönözve összepróbált produkcióban vesz részt, mint a korábban hallott Vivaldi-áriáké. A divertimento-műfaj, tehát a tiszta, kecses, nemesen formált játék követelményeinek az előadó-együttes messzemenően eleget tett, Zempléni pedig a kürtjáték magasiskoláját mutatta be hangban, sokszínűségben, alkalmazkodásban, és nem utolsó sorban a zárótétel virtuóz pillanataiban egyaránt.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2013. augusztus 19.