Kaposfest
2013.08.25.

Kevés nagy formátumú művész mutatkozott be a közönségnek az eddigi négy Kaposvári Kamarazene-fesztiválon olyan sokféle megvilágításban, olyan alapossággal, mint a Németországban élő argentin zongorista, José Gallardo. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Ezen a fesztiválon pedig a zongoristák tulajdonképpen hátrányos helyzetben vannak, hiszen az összes többi hangszer játékosa előadhat olyan – például zongorakíséretes – kamarazenei darabot, amelyben ő a főszereplő, a szóló-zongoradarab azonban szűkebb értelemben véve nem kamarazene (a Kaposfest, amelyen minden alól van kivétel, azért időnként – helyesen – tesz kivételt), így a zongorista csak kísérő vagy legfeljebb primus inter pares beosztásban léphet pódiumra. Elvben.

 

 

Alina Ibragimova
Alina Ibragimova

A gyakorlatban az olyanok számára, mint José Gallardo, az elmondottaknak nincs semmilyen jelentőségük. Az augusztus 17-i, szombat esti hangverseny például Beethoven Tavaszi szonátájával (F-dúr, op. 24) kezdődött a kaposvári Zeneházban, Alina Ibragimova és az ő előadásában. Ha még egy olyan külföldi művészt kellene mondanom, aki ugyanolyan meghatározó arca a fesztiválnak, amilyen Gallardo, akkor feltétlenül Ibragimova neve jutna az eszembe elsősorban. José Gallardo azonban, mint minden más esetben, ebben a darabban sem kísérőként viselkedett: számára valószínűleg nem is létezik szólista és kísérő, csak mű és partner. Ami a legkevésbé sem jelenti azt, hogy partnere rovására igyekezne előtérbe nyomulni; jelenti viszont azt, hogy játékának intenzitása, hangjainak feszes artikulációja, a koncentrációnak a hallgatóra is átragadó mámora mindenfajta zenei összeállításon „átjön”, az adott zenei konstellációt mindig gazdagítva, sohasem maga alá gyűrve.

Messzemenően így volt ez a Beethoven-szonáta esetében is, amelyben Ibrahimova, mint mindig, gyönyörű dallamokat játszott és minden feszültség és minden oldás helyén volt a játékában. A nyitótétel önfeledt boldogsága után a másodikat a leszűrt nyugalom és a két szólam különlegesen harmonikus párbeszéde, finom időbeli-fizikai, a karakterbeli és költői szinkronitása jellemezte. A harmadik tétel kényes ritmusjátékainak makulátlanul precíz előadása közben azonban arra figyeltem fel, hogy Ibragimova artikulációs és dinamikai tekintetben is rendkívül differenciált előadása mintha mégis fedésbe kerülne a zongora által – s ekkor vált világossá, hogy a művésznő egy fél dinamikai fokozattal halkabban játszik az ideálisnál, amihez hasonló benyomásom a korábbi években sohasem volt – mintha ezen a fesztiválon fáradtabb, enerváltabb lenne, mint rendesen. Mindez semmit sem vont le azonban a zárótétel boldog dalolásából, a rekapituláció pillanatának édességéből.

 

 

José Gallardo
José Gallardo

A szonátát Carl Philipp Emanuel Bach B-dúr csellóversenye (H 436) követte, mégpedig – történetileg teljesen legitim – kamarazenei felállásban, Nicolas Altstaedt szólójával, vonósnégyes (Max Baillie, Aleksandra Kuls, Homoki Gábor, Alekszandr Buzlov), Knut Erik Sundquist (nagybőgő), Dinyés Soma (csembaló) és Thomas Dunford (teorba, ha jól osztályozom nagylantját) előadásában. A Vivaldi és Haydn közötti csellóverseny-irodalom talán legkiemelkedőbb darabját a szólista és partnerei messzemenően „régizenés”, áttetsző, gazdagon tagolt és akcentuált előadásban részesítették. Az összhangzás szépségét jelentősen gazdagította Dunford érzékeny lantjátéka, s nem sikkadtak el az előadásban Ph. E. Bach jellegzetes, váratlan-ideges mozdulatai, bolhacsípés-akcentusai, hegedű-cikázásai sem, s a zárótétel lendülete sem hagyott maga után kívánnivalót.

Ezt követően Brahms Joachim József házasságával kapcsolatos két brácsadalát énekelte el Anna Reinhold Max Baillie (mélyhegedű, hangszert a taps alatt cserélt) és Vásáry Tamás (zongora) társaságában. Hiába volt azonban Reinhold szövegértése és tiszta lírai kitárulkozása, illetve Baillie káprázatosan tömör hangja és kifejező játéka, teljes értékű élményben Vásáry túlpedálozott, hozzávetőleges játéka és a dalok – különösen az első dal – Reinhold számára túlságosan mély fekvése miatt nem részesülhettünk; bár a második dal, a Geistliches Wiegenlied minden tekintetben jobban sikerült, és mérlege inkább pozitív volt.

 

 

Nicolas Altstaedt
Nicolas Altstaedt

Zárószámként Schubert a-moll vonósnégyesét (D 804) hallottuk, azt, amelyiket szerzője – az ismert idézet ellenére – sohasem nevezett „Rosamunde”-kvartettnek. Az előadó az orosz–katalán–svéd–francia Chiaroscuro kvartett volt, amelynek első hegedűse Ibragimova, további tagjai pedig: Pablo Hernán Benedí, Emilie Hörnlund és Claire Thirion. Az együttes 19. század eleji kópiahangszereken, bélhúrokkal, a = 430-as hangolásban játszik, s noha technikai és zenei szempontból egyaránt igen magas színvonalat képviselnek, a közönség egyik tagja igen találóan jellemezte úgy őket, hogy „identitászavarral” küzdenek. Bizonyára nem Alina Ibragimova az egyetlen közülük, akinek számára a historikus zenélés tulajdonképpen stiláris kirándulás; mindenesetre van valami nem egészen befejezett a zenélésükben, elsősorban a hangzásukban, amit elég nehéz pontosan azonosítani. Hogy valamennyivel halkabbak az ideálisnál, az valószínű (különösen a Zeneházban sohasem szűnő, a leghalkabb pillanatokat illuzorikussá tevő légcserélő-zúgásra való tekintettel). De azért ez a magyarázat kevésnek látszik arra, hogy miért nem jön át minden a közönség számára az együttes játékából, ami másoknak hasonló dinamikai szinten is átjön. Nem rendelkezem végleges magyarázattal – azért sem, mert ebben az előadásban igen sok szívbemarkolóan szép dolog volt, így a rendkívüli finomság az eléggé nem dicsérhető módon túl nem érzelgett II. tételben, a határtalan hajlékonyság és a felsajgó vágyakozás a Menuettóban, amely annyira schuberti, hogy az már fájdalmas; vagy a zárótétel galoppjának titkos, reménytelen szomorúsága. S mindehhez technikailag és intonációs szempontból is kristálytisztán, teljes összhangban játszottak. Én bízom az identitásproblémák megoldódásában.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár,  Időpont:  2013. augusztus 17.