Wolfgang Kohlhaase: Hal négyesben / Pinceszínház
2013.08.21.

A Hal négyesben színlapja hármat ígér: zenéset, bűnügyit és komédiát. A végeredmény: háromból semmi. FRAUENHOFFER GYÖRGY KRITIKÁJA.

Hirtling István, Ambrus Asma
Hirtling István, Ambrus Asma
„Hogy a rendelkezésre álló darabok közül a társulat melyiket választja, az még lehet a színház belső ügye. De hogy a közönség végül is (sic!) milyen előadást lát, az már közügy. Hiszen egy balul sikerült bemutató nemcsak a színház pillanatnyi munkáját jelzi, hanem rossz szolgálatot tesz a vállalt feladatban, az NDK drámairodalmának megismertetésében is.”  – írja a Hal négyesben 1974-es bemutatója kapcsán a darab egyik elégedetlen kritikusa. Hogy az ősbemutató után négy évtizeddel a Városmajori Szabadtéri Színpad és a Pinceszínház célja a baráti szocialista országok drámairodalmának népszerűsítése lett volna, azt finoman szólva is nehéz lenne elképzelni.  Éppen annyira nehéz, mint bármilyen más, a műsorra tűzés mellett szóló racionális érvet. 

Wolfgang Kohlhaase drámája kapcsán pedig kis fantáziával akár még Csehovra is gondolhatnánk, egy bűnügyesített Cseresznyéskertre, esetleg egy zenés betétekkel megtűzdelt Három nővérre: adott három szplínes, korosodó főszereplőnő, adott egy hermetikusan zárt családi birtok, van egy mindenki felett ott lebegő kép a halott apáról, és van némi arzén a komódban – ez utóbbi funkcióját tekintve akár még puska is lehetne a falon. Sajnos túl gyorsan válik nyilvánvalóvá, hogy a botegyszerű, külsőségekben megmutatkozó irodalmi kikacsintás csak amolyan cukormázként folyt rá a már eleve másodlagos frissességű drámára. 

Három, sörgyártásból megvagyonosodott vénkisasszony a vidéki birtokára érkezik. Egyfős személyzetük Rudolf, a megfáradt inas, aki merő számításból titkon mindhárom nővérrel liezont folytat. A nyugdíjba vonulást tervező háziszolga a víkend első estéjén elérkezettnek látja az időt, hogy harmincévnyi szolgálat után benyújtsa a számláját a nővéreknél. A nővérek nem fizetnek. Rudolf ezért ölni készül. 

Ambrus Asma, Bánsági Ildikó
Ambrus Asma, Bánsági Ildikó
Mindez azonban csak az érem egyik oldala, a másik irányban egy kevéssé kidolgozott szál is elindul: a három nővér egymástól függetlenül is úgy dönt, hogy elteszi láb alól az inas-szeretőt. Miért? Magyarázat nincs. Talán mert az inas iránti önzésük átlépte a normalitás határait, talán mert kapisgálni kezdik, hogy az érzelmek focipályáján Rudolf egyszerre több kapura is játszik, talán mert a reggeli hírekben gyilkosságokról olvastak fel egymásnak – esetleg mert a szerző megspórolta a világos motivációkat bohózatából.
 
Az egyetlen nap alatt leforgó cselekmény végeredményben egy körtáncot mutat be, két felvonásban: egy minimálisan informatívra sikeredett expozíciót követően (pl.: „Sarolta: Ezentúl főzeléket fogunk enni. Mindenekfelett főzeléket/ Cecília: a főzelék merénylet”, majd nem sokkal később „Sarolta: Ezentúl halat fogunk enni, mindenekfelett halat/ Rudolf: a hal merénylet”) Rudolfot követhetjük végig, amint egyesével végigjár a lányok szobáján, bejelenti felmondási szándékát és anyagi természetű igényeit, kosarat kap, majd továbbáll. A vontatott tempójú, cselekmény szempontjából többnyire semmibe vezető párbeszédek a második felvonásban gyakorlatilag megismétlődnek: az arzénnal felszerelt nővérek egyesével próbálják meg becsempészni mérgüket az inas italába, ám Rudolf minden alkalommal rajtakapja és visszaküldi őket szobájukba. 

Egri Márta. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Egri Márta. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A darab leginkább szembetűnő visszássága a monotonitás, az ismétlődő panelekből felépített dialógusok és reakciók, amelyek aztán húsz perc után arra késztetik a nézőt, hogy számolni kezdje, hány nővérhez fog még bekopogtatni az inas, és hányadik sikertelen próbálkozás után csendül fel egy hangok tekintetében különösen félresikerült betétdal (így az állandó visszatérő dallam, melynek szövege szerint „az ember csak ember”). Sokat segíthetett volna az előadáson például egy marék mellékszereplő, akik valamiképp árnyalni tudták volna a durván felrajzolt alakokat, ám ennek, illetve az átgondoltság minimumának hiányában csak annyi lesz világos, hogy a három nővér közül a legkisebb, Klementina (Ambrus Asma) babaruhában van és gügyög, a középső Cecília (Egri Márta) dominajelmezt hord, a legidősebb Sarolta (Bánsági Ildikó) pedig többnyire pénzt számlál. 

Hogy a több sebből vérző alapanyaghoz Frenkó Zsolt rendezése mennyit tett hozzá, azt nehéz lenne megítélni: a biedermeier díszletek között játszódó előadás mindvégig óvatosan csordogál a semmitmondás medrében. Nem kap hangsúlyt például a jövőképtől, - nyugdíjától? – megfosztott inas: Hirtling István, akárha egy hosszan elnyújtott Jean-viccben nyájaskodna, helyszíntől, időtől, szituációtól független színtelenséggel van jelen. Alakjában sem a pszichopatát, sem az urat nem találni. Ambrus Asmának jutott a három nővér közül a leghálásabb szerep: a második felvonás – és ezzel együtt talán az egész produkció – leginkább poénként értékelhető jelenete, amint a valeriánacseppektől szédelgő nő megkísérli a túlvilágra juttatni inasát – sokadszorra is sikertelenül. Egri Márta keménységet sejtet, Rudolfot zavarba ejtő szerepjátékra kényszeríti, néhány pillanatra még a lovaglópálcája is előkerült, ám alakítása éppen úgy elsikkad, ahogyan Bánsági Ildikóé – akinek ezúttal tényleg úgy tűnik, hogy már tisztességgel megírt szerep sem jutott. 

Nyilván mindenkinek könnyebb lett volna, ha előzőleg valaki meg is írja a darabot. 
Szerző:  Rita Zimmer, Wolfgang Kohlhaase ,  Fordítás:  Gál M. Zsuzsa ,  Dalszövegek és zene:  Szenes Iván ,  Rendezés:  Frenkó Zsolt ,  Szereplők:  Bánsági Ildikó,  Egri Márta,  Ambrus Asma,  Hirtling István,  Díszlet:  Horváth Károly, Gasparik Zoltán ,  Jelmez:  Gálvölgyi Anett, Miovác Márton ,  Zene:  Wolf Péter, Kéménczy Antal, Mihalics János,  Zongorán kísér:  Wolf Péter ,  Koreográfus:  Salamon Erzsébet, Szamosi Judit ,  Rendezőasszisztens:  Zakar Ágnes