A húsz országból – köztük Irán, Japán, az Egyesült Államok vagy épp a Visegrádi Négyek országai – érkező több száz hallgató és az ugyancsak nemzetközi tanári gárda a komolyan vett zenei tanulás mellett a lelki fejlődésre is nagy figyelmet fordít. A fesztivál – melynek keretében minden koncert ingyenes – legnagyobb „durranása” hagyományosan az utolsó előtti napon előadott opera: idén a Don Giovanni, ugyancsak nemzetközi félamatőr szereposztásban.

Jelenetek az előadásból

Négy éve hangot is adtam lelkesedésemnek, amikor Haydn Halászlányok című operájának tokaji előadásáról tudósítottam. Abból a szereposztásban Balga Gabriella (Gabriela Balgová) azóta az Operaház nadrágszerepeiben is nagy sikereket arat – és erős a gyanúm, hogy a mostani Don Giovanni szereplői közül is lesznek még, akikről sokat hallunk még. De ne menjünk elébe az eseményeknek.

A produkció – és általában Mozart operája – nem kevéssé a zenekar vállán nyugszik. A zenészek körében nagyon népszerű Paolo Paroni vezette együttes igazán alkalmi amatőr társulat, vagyis legtöbben két hete látták egymást először (horribile dictu: a kottát is). Ez óhatatlanul kiderült itt-ott, érdekes módon inkább a könnyebbnek tűnő részeknél. Másképp fogalmazva: látszott, hogy vannak részletek, melyeket alaposan kidolgoztak (pl. az első felvonás fináléjának menüettjét), és alighanem maradtak olyanok, melyekre egyszerűen nem jutott idő. Ami felveti a kérdést, érdemes-e ekkora fába vágni a fejszét.

A Crescendo opera-előadásait rendre az amerikai Teresa Moyer rendezi. A színrevitel mindig ötletes, de sohase megdöbbentő vagy extravagáns – így volt ez a mostani Mozart-operánál is. A kevés, sokfunkciós díszlet és a színekkel, világítással való játék a pataki Rákóczi-várat is operaszínpaddá varázsolta, ahol belefeledkezhettünk a Mozart-mű zsenialitásába. Az alapvetően hagyományos értelmezés leginkább a karakterek egyéniségére, színészi játékára épít. A Don Giovanni azonban mégsem tud olyan semleges terep lenni, mint egy alig ismert (teljességében nem is igazán létező) Haydn-opera. Vagyis már a címszereplő és a főhősnő (Donna Anna) első találkozásakor van egy kis plusz, mintha Anna csak annyira szaladna, hogy azért utol lehessen érni… Ez a szál – Donna Anna kétszínűsége – később azonban nincs kifejtve, amiben talán a szerepet alakító (?) Annie Gill a ludas.

És meg is érkeztünk a mélypontra. A kérdés innentől az, el tud-e teljesen rontani egy produkciót, ha a főszereplő(k) rossz(ak). Az amerikai énekesnő (akinek honlapján természetesen ott hemzseg megannyi versenygyőzelem és Carnegie Hall-beli fellépés) egyszerűen elviselhetetlen volt. Nincs erre más kifejezés. Az elején még reménykedhettünk egy kicsit, majd csak belejön, mert a hisztérikus részek jobban illenek a hangjához – de ez a hang nemcsak csúnya, hanem olyan mértékig el van rontva (kvart-vibrátó), hogy hiába tudjuk, mit ír a kotta, ha szeretnők, se tudjuk kihallani ebből a mekegésből. (Vigyázat, Annie Gill tanít is!) A szőke ciklon ráadásul el is fáradt, így a végén már igazán csak azon drukkolhattunk, hogy baj nélkül megússzuk.

Partnere az ugyancsak amerikai Joshua Bullion. Az ő hangja csak csúnya: egyszerűen orrhangon énekel, és hát bizonyos részekhez a tudása is kevés (Il mio tesoro). Az orrhang nem csupán adottság, egyszersmind rossz technika következménye, melyből egyenesen következik a permanens alulintonálás. Amikor Bullion és Gill együtt énekelt, azt tényleg nehéz volt elviselni. Azt viszont nem tudom, hogy az rendezői koncepció-e, hogy az említett áriában nem Donna Annának, hanem Donna Elvirának vall szerelmet (legalábbis ahol én ültem, onnan Donna Anna nem is látszott). Gyanítom, hogy az ő nagy megszorultságában nem tudta, kire nézzen…

És a kritikus most fellélegzik: túl vagyunk a nehezén, több rosszat nem kell leírni. Morfondírozni persze lehet: ki találta ezt a két amerikai izét a főszerepekre, és miért? Vajon a Crescendo művészeti igazgatója, az énekesként is nagyszerű Timothy Bentch? És persze az is felmerül, kik ülnek az énekversenyek zsűrijében, mert e két figura alakítása nem egyszeri indiszpozíció. Van, aki tud énekelni, és van, aki nem, és ők utóbbi kategóriába tartoznak, pont.

A harmadik amerikai, Zachary Burgess tökéletes Leporello egy amatőr előadásban, ha nem is egy Walter Berry. Ahol kevés a hang (a mélyebb fekvésekben), azt színjátékkal pótolja, ahol kevés a technika, azt meg szövegmondással. És ebben tökéletes társra lel a címszerepet alakító Donkó Imrében, aki nagyszerű színész, alakításában gargantuai Don Giovannit láthatunk, s szinte meg is bocsátjuk bűneit (pláne ilyen ellenfelekkel szemben). Hangilag ő sem egyenletes, de messze a mezőny első felébe tartozik.

Szerepe alapján ugyan nem szimpatikus, zeneileg mégis nagyon megbízható a Masettót alakító Egyed Krisztián, aki hangban, ritmusban, színjátékban egyaránt igen jó – talán érdemes lett volna nagyobb szerepben kipróbálni. Az est egyik meglepetése a párját, Zerlinát alakító Horváth Orsolya, akitől nemcsak szép és érzékeny, a partnerre is reagáló éneklést, hanem finoman nőies szerepalakítást is kaptunk (egyszer Fischer Ádám nyilatkozta, hogy amióta Cecilia Bartoli alakította ezt a szerepet, azóta tudja, hogy a Don Giovanni egyik főhőse Zerlina – most hasonlót élhettünk át az adott körülmények között).

Akiről viszont bizton hallhatunk még, az Vámosi Kati. Ha van intelligens éneklés és színészi alakítás, akkor az övé az. Szép a hang, pontosak a ritmusok, helyes a frazeálás. Emellett nem egyszerűen játszik, hanem jelen van. Világít a szeme, ami persze adottság, de nézésében benne van a koncentrálás anélkül, hogy ettől feszültté válna. Az az érzésünk, van egy profi az amatőrök közt – a helyzet valójában szinte fordított. Amikor ő énekel, akkor tudhatjuk, az együttes nem fog szétesni (pl. a zárójelenetben). Donna Elvirája pedig épp annyira ambivalens, mint Mozart és Da Ponte Donna Elvirája.

A képek forrása: Crescendo Nyári Akadémia

Elég szépen, de kissé gyenge hangon énekelt a Kormányzót alakító énekes, akinek a nevét a szervezők nem tették közzé. S mivel a rendezés alapvetően az énekesekre épített, a Don Giovanninak olyan értelmezését hallhattuk, ahol egyértelműen a címszereplő a főszereplő, aki még a végén is leénekli a Kővendéget. Ahol Don Ottavio inkább szerencsétlenkedik, mint hamleti dilemmával küzd az igazság kiderítéséért és szerelme visszahódításáért. És ahol az erényes (vagy képmutató) Donna Anna eltörpül a szerencsétlenségében is karakán Donna Elvira vagy a nőiség báját tudatosan bevető Zerlina mellett.

Az operának ez az értelmezése nem szokatlan, csak kissé távol áll a Crescendo szellemiségétől. Mozart operájának valójában nagyon is Don Ottavio a főhőse, illetve mindazok, akik túlélik Don Giovannit. A mű eredeti címe Il dissoluto punito ossia il Don Giovanni – vagyis a lényeg a romlottság megbüntetése. A zárójelenet tehát nem afféle kötelező zenei tartozék, hanem az opera lényegét segít értelmezni: hogy örvendjünk, mert pokolra szállt a léha, és tanuljunk belőle. Ne feledjük, Mozart szabadgondolkodóként is végtelenül keresztény volt.

Mindezekkel a hibákkal vagy félresiklásokkal együtt is olyan produkció született a jubileumi Crescendón, amelyet talán kár lett volna kihagyni, meg se próbálni. A két amerikai főszereplőtől eltekintve nem volt az előadásban semmi zavaró, annál több apró szellemesség, színészi vagy zenei alakítás, egy-egy szép zenekari tutti, és néhány igazán ígéretes énekes. Ha innen nézzük, örülhetünk, hogy a rendezők vállalkoztak a lehetetlenre. És ha még az a két énekes is elviselhető lett volna, akkor az összes kalapunkat megemelnénk.