Cirque du Sziget / Sziget Fesztivál 2013
2013.08.14.

Egy ötven körüli férfi, oldalán kisfiával lehuppan mellém a Recirquel műsorának a kezdése előtt tíz perccel a nem nagyon kényelmes padra, majd gyanakodva végigmér és szinte számonkérőn kérdezi: „Ez most ugye jó lesz?” JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Csak később esik le, hogy – hozzám hasonlóan – nyilván ő is azon balszerencsések közé tartozik, akik a magyar Cocktail Cirkusz és a spanyol Associació Valenciana de Circ (AVC) öszvér produkciójával kezdték a napot a Cirque du Sziget cirkuszsátrában. Mert az ember hiába érkezik eleve a szokásosnál is megengedőbb hangulatban, pontosan tudván, hogy a Szigetnek nem a cirkuszi (és persze nem is a táncos vagy a színházi) előadások alkotják a fő profilját, a magát komoly teljesítménynek tettető pehelykönnyű hakni ólomlábakon vánszorog, főleg a műsor gyermeteg struktúrája miatt. A kisebb csoportban, jópofizva prezentált, ám elviselhetetlen dalokkal váltakoznak a vegyes minőségű artistaszámok. Ezek között akad ugyan üdítő elem (például a látványos diaboló-szám), de azért a csalódottság érzése dominál. 

A gyenge kezdésen azonban gyorsan túlteszi magát a kitartó néző, hiszen a sátorban és környékén bemutatott további magyar és külföldi show-k nemigen hagynak maguk után kívánnivalót. A Cirque du Sziget amúgy új helyszín: bár kissé távolabb fekszik a fesztivál legfőbb attrakcióitól, de ebben az esetben ez inkább jót tesz a programnak, talán több a szándékosan ideérkező kíváncsiskodó, mint a két koncert között csak véletlenségből erre bóklászó. Márpedig néző van bőven: az éjjeli Recirquel-műsorokra fél óra, negyven perc után már nem engednek be több embert biztonsági okokból.

De még mielőtt erre rátérnénk, a sátor előtt, a fűben elheverve nézzük a hollandiai Tilburgból érkezett Cirque du Platzak igazán élvezetes műsorát. A lepukkant lakókocsiknak és a szakadt(nak tűnő) kellékeknek köszönhetően a show-nak eleve van egy retro hangulata, amit csak fokoznak és árnyalnak a valahonnan a múlt előtti századból színre lépő muzsikusok és artisták. Fehérre maszkolt arcú figurák jönnek, vagy egy tucatnyian, a csapat egyik fele az élőzenét adja, a többiek meg profi trükkökkel szórakoztatnak. Amitől különleges lesz az előadásuk, hogy bár viszonylag sokan vannak, mégis mindegyik szereplőnek lesz „saját arca”, vagyis összetéveszthetetlen és megjegyezhető gesztusai, mimikája, karaktere; valami, amitől érdekesek, izgalmasak lesznek a néző számára.

Utcaszínház és vásári komédia határán billeg a Platzak egyórás előadása, ami időnként megidézi a cirkusz hőskorában működő freak show-k bizarr hangulatát is. Amitől pedig az egész kiválóan működik, az a profizmuson túl a közönséggel való őszinte és szellemes kapcsolattartás. Ragyogó például a három, közveszélyes vadállatot eljátszó lány, akik kissé pipogya idomárjuk tétova ostorcsapásaira nem nagyon reagálva rendre kimásznak a nézők közé: van, akitől a napszemüvegét veszik el, másnak a nagyfröccse bánja az interakciót. A mókázásnak azonban itt – szemben a fenti műsorral – valós tétje van: a lányok a nézők piszkálása mellett mintegy „mellesleg”, játszi könnyedséggel és flegma derűvel hozzák lélegzetelállító tornamutatványaikat. Az pedig, hogy végül vastag kötéllel tekerik körbe és teszik ártalmatlanná amúgy sem túl vérszomjas idomárjukat, külön bájossá teszi számukat.

A hollandok könnyed és elegáns szabadtéri műsora után újra irány a sátor, ahol az egyelőre sajnálatosan kisszámú magyar újcirkuszi törekvések máris fontos fiatal művésze, Vági Bence rendező-koreográfus (vele készült interjúnkat ld. itta szerk.) két műsorral is jelentkezik. A fő attrakció a tavaly még a Magic Mirrorban bemutatott, majd teljes(en megújult) verzióban a Müpában tavasz óta töretlen sikerrel játszott Recirquel-show lesz, de már előtte sikerül ámulatba ejteni a közönséget: a Fly Street Circus tizennégy-tizenöt év körüli (!) artistái bebizonyítják, hogy máris a levegő teljhatalmú úrnői és urai. 

A szűkszavú ismertető szerint az utcán nevelkedett srácokról van szó, akik korántsem véletlenül kissé fésületlen, zabolátlan, nyers, energiától duzzadó show-val jelentkeznek. Nem kérhető számon rajtuk olyasfajta összetett színészi-előadói jelenlét, ami az újcirkusz előadásaiban ma már szinte alapfeltétel, viszont minden látványos és veszélyes megmozdulásuk érezhetően saját személyiségükön és testükön átszűrve zajlik, ettől pedig végtelenül rokonszenvessé válnak. Meg attól a jó értelemben vett lazaságtól, ahogyan egymással és a tetszésüket egyre hangosabban kinyilvánító nézőikkel kommunikálnak. A kockázatos trükkök majd’ mindegyike a magasban zajlik, és a műsor felfutó szerkezete, egyre fokozódó hangulata is remekül érvényesül ebben a felállásban.

Bevallom, kissé tartottam tőle, hogy a Müpa Fesztivál Színházának terére megálmodott Recirquel-műsor (kritikánkat ld. itt – a szerk.) fesztiválváltozata hogyan tud majd működni egy egészen más technikai adottságokkal, de legfőképp is más hangulattal rendelkező cirkuszi sátorban, de a Night Circus itt sem okozott csalódást. Vági Bence és az artistaképző nemrég végzett ifjú művészei nem egyszerűen fogták és átpakolták egy másik helyszínre a sikeres műsort: az adaptáció közben messzemenőkig figyelembe vették a tér adottságait és atmoszféráját.

A műsort alkotó számok mögött húzódó narratíva a valahol, valamikor elveszett vándorcirkuszról itt már körvonalaiban is alig érzékelhető, de ez most egyértelműen dicséret: valljuk be, a tipikus szigetlakót nem annyira izgatják az összetett koncepciók, inkább az azonnali örömszerzésben utazik. Az eredeti műsor barokkos-dekadens hangulata is oldódott kissé, miközben a számok feszessége és az est jól működő dramaturgiája mit sem változott: a kettős bohócszám, a tripla trapézszám vagy a cyr-kerekes numéro még mindig, már megint lenyűgöző látványosság. Teljesen érthető, hogy állva ünnepel a közönség a nyolcvanperces műsor végén. A mellettem ülő férfi az elsők között pattan fel és kezd tapsolni. Nem lepődöm meg: én szóltam előre, hogy ez most jó lesz.