Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NAGYON MOZART

Mozart: Figaro házassága
2013. aug. 10.
A Budapesti Nyári Fesztivál Figaro-bemutatója világossá tette: egy zseniális rendezés és egy ihletett társulat bármely ponton képes gyarapítani szerzőről, műről alkotott szokásos elképzeléseinket. RÁNKI ANDRÁS ÍRÁSA.
Fodor Beatrix és Herczenik Anna
Fodor Beatrix és Herczenik Anna

Kanonikus mű – másként: sokakat talán riaszt, de legalábbis gyanúval tölt el, ha egy produkciót ezzel a formulával hirdetnek. Nehéz feladat ugyanis a nemzetközi, nemzeti, de akár intézményi, társulati, esetleg személyes hagyományokba beágyazódott műalkotásokat meggyőző módon újramondani. Hábetler András és társulata olyannyira hitelesen tette ezt, hogy a mű kibontakozását lépésről lépésre követve megingathatatlan bizonyossággá ért a megvalósítás klasszikus volta.

Szokatlanul hatott és különleges igényekről árulkodott az, hogy a Mozart-mű voltaképpeni bemutatását megelőző eseményeket is megkomponálta Hábetler. Térdzoknis, frakkos álzongorista (később kiderült, az estet kísérő Kamarazenekar ütőhangszeres tagja) magánszáma fogadta a publikumot. Kiváló színészi játékkal körítve álzongorázta Czerny Figaro-témákra írt fantáziáját, ami azon túl, hogy szórakoztatta az érkezőket, és talán még arra is utalt finoman, hogy a Figaro-nyitány nincs tematikus rokonságban magával az operával, felhívta a figyelmet arra, hogy most, amikor általában nem történik semmi, mégis történik valami.

A sejtés akkor vált egyértelmű felismeréssé, amikor, még mindig Mozart előtt járván, maga a rendező lépett a publikum elé. Hogy minél inkább láthatatlanná tegye a színpad és a nézőtér közt lévő határt, hogy előkészítse a műalkotás önálló és a befogadó saját világának egymásra vonatkoztatását, egymásba olvasztását, beszélt célkitűzéseiről, a produkció létrejöttének körülményeiről (szavai egyébként már nagyrészt ismerősen csengtek a különféle média-anyagokból), s oldott hangvételű, választékosan laza stand-up comedyvel mulattatott, ami az első és a második felvonásközi szünetben is folytatódott. A művet megelőző utolsó esemény a közönség körében megtartott, természetesen megrendezett szereplőválogatás volt, amely, minden kellemes poén ellenére, hosszadalmasan és erőltetetten rágta szájba élet és színház összefüggését.

Kovács István
Kovács István

A darabról az első pillanatban kiderült, hogy a színrevitel minden lehetséges mozzanatában alaposan át lett gyúrva. A cselekmény aktualizálása, a látványvilág szükségből fakadó, de ötletes minimalizmusa (színpadot szegélyező festett, mozgatható díszletek, egy sokat látott kanapé, fitnesz eszközök), a szövegkönyvön végzett változtatások, a kamarazenekari hangzás karaktere mind-mind sokat ígért. A koncepció, a rendezés és az egyéni teljesítmények pedig beváltották ezeket.

Mindenekelőtt a zenekarról kell szót ejteni. Ritka az a produkció, amelyben a körülmények okozta hátrányból ily egyértelmű erényt tudnak kovácsolni. Az előadás költségvetése, de a Városmajori Szabadtéri Színpad sajátosságai sem teszik lehetővé, hogy szimfonikus zenekar kísérje az operát. Így a Köteles Géza vezetésével megalakult Barbarina Kamarazenekar vállalta magára a feladatot. A két elektromos zongorát, számos ütőhangszert, bőgőt / basszusgitárt, hegedűt, klarinétot / szaxofont alkalmazó együttes vitathatatlan szakmai sikerének titka az volt, hogy nem a szimfonikus zenekar pótlására szövetkeztek, hanem arra, hogy egy ilyen előadó-apparátus lehetőségeit kihasználva életre keltsék Mozart zenei szellemét. A zene és a rendezés egymást szolgálták, kölcsönös inspirációt nyújtva egymásnak. Köteles alkotó módon nyúlt a Mozart-partitúrához: hangszerelésével bő háromszáz év zenei kultúráját elevenítette fel, igazi dramaturgiai tényezővé téve a klasszikus, romantikus intonációkat, a szalonzenei és különféle kortárs könnyűzenei hangzásmódokat (rock, rock and roll, metál, reggae, az egyik cannabismámoros kertész még rap-alapot is kapott), hangszeres effekteket és zenei idézeteket.

A zene ilyen rugalmas kezelésével szinte vetekedett a librettó átdolgozása. Az aktualizálás, a köznyelvi (olykor trágár) fordulatok alkalmazása nem kortársi elvárások, trendek kényszere alatt történt. Egységes művészi koncepció tette szükségszerűvé a rendező és a zenekarvezető (zeneszerző) minden részletre kiterjedő munkáját, amelynek eredménye e sokrétű, kulturális áthallásokkal, személyes vonatkoztatási pontokkal teli, felszabadult és felszabadító produkció.

Az énekesek mind zenei, mind színészi tekintetben egytől egyig nagyszerűek voltak. Nem azért, mert mindig makulátlanul teljesítettek (itt-ott előfordultak kisebb megingások hangban, játékban), hanem azért, mert lüktetett bennük a művészet. A kamarazenekar tagjainak egyéni teljesítménye talán kevésbé volt kiegyensúlyozott.

Jelenet az előadásból. Forrás: Városmajori Színpad. Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Jelenet az előadásból. Forrás: Városmajori Színpad. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A rendezés egyik sajátossága a bátorságról és nagyfokú művészi szabadságról tanúsodó politikai szókimondás volt. A képmutató, ösztönvezérelt, nem oly okos potentát itt nem Almaviva (Kovács István), hanem egy mai politikus képében jelent meg. Ráadásul nem is annyira általános formában, hiszen kiderült róla, hogy szigorított családjogi törvényt nyújtott be, vagy éppen tornatermet avat valahol és általában: a sportnak él. Jóllehet nem a foci, hanem a testépítés megszállottja, mégsem érthető félre a darabban megjelenő sajtómunkások előtt mosolygó és magabiztos, az erkölcs-haza-család merev, ekképp nevetségessé (s olykor fenyegetővé) váló álszent dogmatikáját valló figura, aki símaszkos, bizonyára terroristák lefegyverzésére is kiképzett Figaro-elhárítókkal fogatja el ellenfelévé vált személyi titkárát (Figaro: Hámori Szabolcs).

Kiemelt fontosságú volt az emberi gyengeségek leplezetlen bemutatása is. Nem pusztán a fellobbanó nemi vágy kiélésével vagy elfojtásával kapcsolatos mozzanatok sok esetben igen primér ábrázolására gondolok, hanem a lelkileg, társadalmilag vagy akár biológiailag determinált káros függés lehetséges eseteire. Ebben a viszonylatban igazán termékeny választás volt Susannát (Herczenik Anna) Almaviva és Rosina személyi edzőjévé maszkírozni. Rosina második felvonást nyitó jelenete a lelki és fizikai függés tekintetében telitalálat volt. A házasságáért aggódó politikusné hatalmas plüssmackóval  a kezében kezdte Ámorhoz szóló esdeklését, amely végül már-már groteszk, gondűző csokizabálásba torkollt. Rosina infantilizált figurája sajnos felette illett ehhez a problémakörhöz. Eleinte féltem, hogy végérvényesen egydimenzióssá teszi őt ez a rendezői szemlélet, de a harmadik felvonásbeli nagy áriája, viharos magára találása minden rossz érzésemet elhessentette.

A darabot mindestül átszövő alakoskodás külön hangsúlyt kapott a harmadik felvonás végén. Hábetler a fandango zenéjére ugyanis nem táncoltatta figuráit, hanem jelmezt osztott mindenkinek: a politikus-gróf titkos levélkéjével a kezében jelmezbálba invitálja a násznépet. Ennek köszönhetően a negyedik felvonás az elváltozás, a maszkot öltés, a kéjes-kétségbeesett mássá levés karneváli forgatagává vált. Rosina (Fodor Beatrix) megváltó lelepleződést hozó megjelenése, a megbocsájtás angyali gesztusa így hasonlíthatatlan, katartikus hatású volt. Még Ámor isten és vele a többi égi lakó is könnyeit hullatta az ünneplőkre (a színpadi esőgép persze csak a rivaldát áztatta). A tapsrendre már fehér frottírköpenyben érkeztek az énekesek. És bizonnyal nem azért, mert csurom vizesek lettek, hanem azért, mert van olyan kegy, amelyben osztozván mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Úgy hívják: boldogság.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek