„…a férfikor nyarában…” című kötet (homlokán Petőfi-idézettel) a Margócsy István válogatott munkái sorozat egyetlen vegyes tartalmú gyűjteménye. Már napvilágot látott a Petőfi-kísérletek tanulmánycsokra. Előkészületben van az „Oh, a legokosabb tizennyolcadik század!” irodalom- és kritikatörténeti írásainak összeállítása, a Deákság és magyarság a magyar nyelv kulturális térfoglalásáról, valamint az Eleven hattyú: tanulmányok és kritikák a mai magyar irodalomról. Három-négy évszázad magyar irodalmát követi tehát nyomon a Széchenyi-díjas irodalomtudós életmű-válogatása.

Nem lévén régebbi irodalmunk szakembere, a kötet erényeit és jelentőségét a Nyugat-korszakba és az 1945 körüli kérdéses korszakhatárhoz kötődő szövegeken igyekszem bizonyítani. Mégsem hagyható szó nélkül, hogy a lankadatlan Petőfi-„kísérletezés” ide is becsúsztatott egy újabb (2012-es) lendületes gondolatfutamot (A szerelem országa – Petőfi Sándor szerelmi költészetéről), s nyilván a következőkben is felmerül majd, hogyan épülhetnek a sorozatba Margócsy Petőfi-kutatásainak és -reflexióinak friss eredményei. A gyűjtemény egyik főszereplőjét, Kazinczy Ferencet közelíti, egyben a modernség vizsgálódási aspektusai felé is átcsap a Kazinczy Osszián-fordítása, posztmodern szemmel című tanulmány, mely a szerző mindvégig jelen levő, némi szkepszissel kevert szakmai humorát is megvillantja (régi íróink kvázi posztmodern olvasata Fried István és mások törekvései mellett/után nem szokatlan). 

A Kép és vers, melynek tárgya: Vörösmarty írásban és képben, Margócsy Istvánra olyannyira jellemző tanári fordulattal indul: „Ismeretes, hogy az 1826-os »hazai almanach«, az Aurora, azaz az akkori magyar irodalmi élet egyik legfontosabb, s erre az időre már talán leghíresebb periodikus fóruma úgy jelent meg, hogy címképeként az Árpád fejedelemről rajzolt metszetet viselte, első közleményeként pedig Vörösmarty Mihály rövid, Árpád emeltetése című hexameteres versét hozta, mely – Vörösmarty esetében példátlan módon – az Egy kép alá alcímet kapta”. Ismeretes? Ebben a szövegkörnyezetben (is) csak a „katedráról” szóló, tanítványaiban-olvasóiban az egyenrangú tudás örömérzetét és ösztönzését felkelteni kívánó pedagógus alkat fogalmaz így, hiszen minderről még a képzettebb magyar szakos bölcsészek többségének sincs hallomása sem. Az idézett nyelvtani struktúra, a tömörségében szétágazó, rugalmas fogalmazás hű szemléltetője a Margócsy-mondatnak, melyről még esik szó.

A XX. századi fejezet négy, elsősorban műelemző közelítésű (noha tágabb szemléletű) munkával alapoz: A szegény kisgyermek panaszai; Sárarany; Míg új a szerelem; Miért boldog a boldog ember? Az utóbbi három Móricz Zsigmondot emeli centrumba második meghatározó írószemélyiségként (Kazinczy mellé). A harmadik és negyedik „holtversenyben” Illyés Gyula és Szabó Lőrinc. S épp kettejükre térve: a róluk szóló írásokban dominál a legszembetűnőbben Margócsy kérlelhetetlen türelme, értelmezési-értési ajánlatokat tevő határozottsága, az életmű-egészekről történő helyes ítélkezés illúzióját elhárító, pars pro toto-problémákat szívesebben vizsgáló irodalomtörténészi metódusa. A Vers és valóságot, Szabó Lőrinc saját verseinek (ön)magyarázatait tárgyalva nem szalad bele az oly izgalmas, bár pillanatnyilag majdnem minden kutató számára hiábavaló „ki lehetett a kommentárok titokzatos lejegyzője, íródeákja?” kérdés zsákutcájába. A lényegesebb pontokra koncentrál: a költő lírájának analitikus természetére, önmaga tematizálásának egyeduralmára, „vers” és „valóság” együttes mibenlétére. Arra a gyönyörű képtelenségre, hogy az emlékezetében „mindent” megőrző poéta „különnemű információk szertelen halmazából” miként növeszti fel a saját maga reprezentációjaként is funkcionáló oeuvre keletkezés- és értelmezéstörténetét. „…adatok, élmények, olvasmányélmények, vallomások, pletykák, kalandok, tudósítások, szakmai megfigyelések, értékítéletek, bölcs és balga vélekedések, életfontosságú döntések és jelentéktelen apróságok, leleplezések és tévedések, vállalások és visszavonások” torlódása: hogyan fér meg mindez a magyar líra egyik legnagyobb életműve „lábjegyzeteként”, sőt a függeléki minőségnél fontosabbnak szánt szerepben? A válasz nem csupán a Szabó Lőrinc-i modellre vonatkozhat. 

Illyés Gyula munkássága, irodalomfelfogása, irodalmi és közéleti szerepe iránt Margócsy jóval toleránsabb (alapjellegében – a teljesítmény maradandó esztétikai javait tekintve – őszintén elismerő) viszonyulást mutat, mint számos mai pályatársa. Precíz filológiai logikával áll jót nézetéért: Illyés népképviseleti költészete épp képviseleti jellegében és népfogalma folytán problematikus, viszont stabil értékhordozása révén még emelkedni is látszik olyan elemeiben, amelyeknek későbbi fontosságát talán maga a költő sem látta át. A sorok között is olvasunk, amikor az illyési A költő felel gondolat és kötetcím futólag konfrontálódik Kassák kötetcímével (A költő önmagával felesel), s felsejlenek emlékeinkben más álláspontok (a lírikusként ugyan kevésbé jelentős, de esztétaként és nevelőként rangos piarista papköltő, Sík Sándor nézete például az volt: a pap válaszol, a költő kérdez; ezért is volt tudatütköztető számára a két hivatás).

„Befejezésül, mintegy kérdésként, csak egy megjegyzéssel élnék”, írja Margócsy hézagpótló tanulmányának (Weöres Sándor: Negyedik szimfónia – értelmezési kísérlet) záró passzusaiban. A kérdve gondolkodás megfontolt lényegtudatosítása nem egyetlen járható utat térképez itt sem, hanem – jelképesen szólva – megássa, kikövezi a pillanatnyilag célhoz vezetőnek tűnő utak egyikét. Itt ismét egy lenyűgöző Margócsy-mondat: „…Weöres írt olyan verset is, melyben említve lesz a történelem…”: a múlt és jövő idő összeszalasztása külön bájt ad az egyébként bővebb megjegyzés, kiterjedtebb szöveghely sugalmainak. A Margócsy István kedvelte, nagy stiláris teherbírású és némiképp áttávolító jellegű szenvedő szerkezeteket csak azért hozzuk elő, hogy ki-ki maga keressen példákat a néha háromszorozott-négyszerezett -tatik/-tetik-re.

Margócsy jegyzeteiben is sok fontosat, érdekeset, csípőset közöl, viszont a jegyzetelés következetességére, teljességére – helyenként a főszöveg makulátlanságára – a kiadó jobban ügyelhetett volna. A „verstani ötletet” felvető A(z)-tanulmány (vagyis a magyar névelőfejlődés, névelőhasználat beleszólása a verselésbe) inkább segédegyenesként, mint szilárd rendszertani pontként jeleníti meg magát. A két kötetzáró tanulmány (Líra és rendszerváltás – Korszakhatár-e 1945 a magyar irodalomban?; Hogyan alakult ki a magyar irodalom filozófiátlanságának tézise?) további részletezést igényel, főleg a már most is meggyőző előbbi, amely a korabeli folyóirat-kultúrától, társművészeti összefüggésektől számos újabb argumentumot gyűjthet be. Végezetül a könyv (az Előszót követő) első írása, a Variánsok lehetséges és létező összefoglaló magyar irodalomtörténetekről latolgató megfontoltsága azt is elárulja, mit tekint céhe, az irodalomtudósi-oktatói-kritikusi közösség mai lehetőségeit, távlatait nézve utópiának Margócsy István – aki sokkal inkább vonzódik a hipotézisekhez, mint az utópiákhoz.