Carmen Souza koncertje
2013.08.06.

Tökéletes választás volt a szervezőktől Carmen Souza meghívása a Budapesti Nyári Fesztiválra. A Zöld-foki-szigetekről származó énekesnő könnyen csúszó, ízletes, a magas ízlésnek is megfelelő kachupát tálalt fel első magyarországi koncertjén. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.

Csak elszórtan foglaltak helyet a margitszigeti széksorokban a budapestiek ezen az estén. Viszont akik eljöttek, úgy érezték, hogy többen is lehetnének, mert valahogy kiszagolták, hogy milyen tökéletes nyári szabadtéri programot kínálnak a rendezők. Én azt hittem, hogy a Zöld-foki Szigeteken élő családból származó énekesnő és kísérő triója be tudja majd vonzani Cesaria Evora, Dee Dee Bridgewater vagy még talán a Buena Vista-szólisták rajongóinak nagy részét is, akik külön-külön is meg tudták tölteni legnagyobb koncerttermeinket.

Carmen Souza hírneve mindenkinek ígért valami vonzót, aki szereti a morna/afro-kubai/brazil/fado ízeket, nem beszélve róla, hogy mélyebb összefüggésekre is utaló szövegeket ír, gitáron és fenderzongorán kíséri magát, és kecsesen improvizál. Souza zöld-foki-szigeteki szülők gyermekeként Portugáliában született, majd Londonba került, vagyis nagyjából három anyanyelve van, de meggyőzően szerepelt már francia és német közönség előtt is úgy, hogy a vendéglátók nyelvén konferált és énekelt. A kachupát pedig jól érthetően hasonlította a hortobágyi palacsintához, bár azt, hogy „Hogy vagy?”, kicsit több dzsével ejtette az átlagosnál.

Souza szólókarrierje kezdete óta, közel másfél évtizede dolgozik Theo Pas’cal basszusgitárossal, aki zenekarának talpköve lett. A Kachupada című negyedik sorlemezük a legkiforrottabb és a legsikeresebb: szinte folyamatosan turnéznak vele a megjelenés, tavaly október óta. A kachupát családi vagy baráti összejövetelen, a kachupadán készítik és fogyasztják Souza lelki-szellemi hazájában. Az evidens következtetést, hogy akkor Souzának alaphelyzete a világzene, a margitszigeti koncert is alátámasztotta; megközelítésének lényege, hogy a zöld-foki mornát jazz hozzáállással adja elő, de mást is kever hozzá. Ebben a világzenei receptben viszont még az égvilágon semmi különleges nincsen, ez még csak egy jó nagy közhely volna. Viszont Souza és Pas’cal főztje nem csak elsőrangú, hanem teljesen egyéni is. A portugál Pas’cal hangszereléseire még ugyan rá lehetne mondani, hogy csak a már kitalált elemeket tálalja fel hatásosan, na de Souza hangját nehezen lehetne bárkiéhez hasonlítani, egészen különleges.

Ezen az estén is az album címadó dalával nyitottak, folyamatosan kisebb-nagyobb zenei meglepetésekkel, ritmus-, fekvés- és hangszínváltásokkal szolgálva. Az első számban egy jazzes zongoraszóló hatott váratlanul (Souza a koncert legnagyobb részében, az elején is, ritmusgitározott, de maga is szólózott billentyűkön és azon is kísérte magát), a másodikban az angol nyelv és a kreol világ keveredése. Ekkor, még jóval a szürkület előtt, Souza a nyári napon eltikkadt közönséget felvillanyozás céljából kitartóan megénekeltette, Afri Ká című, koncertjein elmaradhatatlan számával. Erre az aktusra, és (az) Afrikára a ráadásban is sor került, bár én nem ezt választottam volna repríznek. Viszont némi feszültséget sikerült vele átplántálnia a jólneveltségére végig ügyelő budapesti publikumba. Rá és együttesére jellemzően azonban ennek a számnak a szerkezete sem csak a megénekeltetés utilitárius céljainak volt alárendelve, hosszú és változatos basszusgitár szólót helyeztek el benne.

Eliaz Kacomanolis dobos is igazán kitett magáért cowbelljeivel, beatboxával és más ütőhangszereivel: kiváló zenész, tökéletesen megfelelt a két vezető egyéniség támasztotta elvárásoknak, színesen és szerényen játszott. Ugyanez mondható el a sok szólót vállaló zongoristáról, Filipe Melóról, akinél azért kis hazánkban több technikásabb pianistát is lehetne találni. Mégsem érheti szó a ház elejét, hiszen az énekes kíséretében nem is a brillírozás volt a dolga – legfeljebb a szólóit tudtam volna balkézben kicsit több és sűrűbb akkordozással elképzelni, de amit vállalt, az rendben volt. A dobos és a zongorista lüktetésben és levegősségben, könnyedségben sosem távolodtak nagyon messzire a nyugat- afrikai zenei gyökerektől, míg Pas’cal szinte minden más stílust meg tudott idézni néhány hanggal, főleg brazilt és még egy kis R&B-t is, tökéletes szinkronban Souzával. Talán nem korai a koncert számomra legfontosabb következtetését már itt levonni: a kvartett a mifelénk szokásosnál kevesebb összhangzattani és technikai eszközzel felszerelve is képes volt minden számmal közelebb férkőzni közönségéhez, ugyanis nekik a hangulatteremtés a legfontosabb. Pedig akadály volt a vérszívókon kívül a publikumot messzire eltávolító, lefedett, hatalmas zenekari árok is.

De a lelkes együttes kitartóan haladt célja felé és végül két hosszú ráadással engedték le csak őket a színpadról. Sajnos amikor Pas’cal nagybőgőre váltott (a negyedik számtól kezdődő blokkra, majd a koncert vége előtt még egyszer), amin szintén csodásan zengő, telt hangon játszik, akkor az erősítés vastagon túl volt vezérelve – ezt ők nyílván nem érezték a kontrollban, mert azonnal szóltak volna. Ezzel viszont szinte teljesen agyonvágták a lemez egyik legszebb, és tán leginkább ars poetica-szerű számát, a Sodadét. Ebben, és még néhány, inkább balladisztikus dalban az énekesnő leginkább zengzetes, nyugodt altját érvényesíti. Hangterjedelme azonban bírja a mezzoszopránt és még az annál magasabb regisztereket is, igaz, ezeket inkább falzettben adja, többnyire hirtelen váltásokkal. Drámai erővel hat, amikor viszont újra alsóbb fekvésben énekel, ezzel a dalszövegek különböző szereplőit is meg tudja jeleníteni. Váltásnak az is hallatlanul izgalmas volt, hogy a Sodadéból és a Some of My Favourite Things-ből csinált medleyt a koncerten – ráadásul az utóbbi az ő feldolgozásában egy brazilos-mornás esztámba oldódik végül.  

Sajnálom, hogy Souza elég keveset konferálta dalait, mert szövegeinek elsődleges jelentősége van. A 6 on na Tarrafal-nak (Hat év a Tarrafalban), az új lemez legszomorúbb számának balladai története van, hogy egy zöldfoki férfit ártatlanul bebörtönzött a portugál kormányzó. A férfi egyetlen kérése az volt, hogy engedjék ki egy napra, hogy anyját még élve láthassa. Nem engedték, anyja meghalt, mielőtt szabadult volna. A szöveg (itt kreol/portugál, máskor angol, egy finoman odatett sanzonban pedig francia) közvetítette finomságokat nyelvtudás hiányában csak sejteni lehetett, például abból, hogy ezt a számot rögtön a Horace Silver-féle örökzöld, a Song For My Father követte. Az sem akármi, ahogy a Donna Leeből Souza ajkán Donna Lia lett. A My Favourite Things-t akkor határozta el, hogy megcsinálja, amikor egy amerikai turnéjuk közben a buszban a szám több varióciában is felcsendült a Coltrane-emléknap alkalmából a rádióban.
 
Volt egy adott íze Souza előadásában a Strudelnek és a Schnitzelnek az eredetileg tiroli környezetben játszódó musical betétdalból (A muzsika hangja). A Donna Lee-t is egészen briliánsan oldotta meg, megtartva a bravúrtempót, mégis hozzátéve egy tipikusnak mondható zöld-foki történetet, groteszk hangszínével pedig soha nem hallott gesztusokat vitt bele. Színesek és szellemesek ezek a feldolgozások, mégis a Xinxiroti, a Vida Faci (Könnyű élet), vagy a „sohase add fel!” tanácsát megéneklő Luta, ezek a leginkább zöld-foki ritmusokra épülő dalok adják Souza és együttese repertoárjának gerincét, ezeknek köszönhetően lépett fel a világzene szuperligájába. Különleges hangja, színpadi rutinja és a produkció minden elemére kiterjedő figyelme pedig közel két órás, varázslatos hangulatú estét eredményeztek.