Csak elszórtan foglaltak helyet a margitszigeti széksorokban a budapestiek ezen az estén. Viszont akik eljöttek, úgy érezték, hogy többen is lehetnének, mert valahogy kiszagolták, hogy milyen tökéletes nyári szabadtéri programot kínálnak a rendezők. Én azt hittem, hogy a Zöld-foki Szigeteken élő családból származó énekesnő és kísérő triója be tudja majd vonzani Cesaria Evora, Dee Dee Bridgewater vagy még talán a Buena Vista-szólisták rajongóinak nagy részét is, akik külön-külön is meg tudták tölteni legnagyobb koncerttermeinket.
Carmen Souza hírneve mindenkinek ígért valami vonzót, aki szereti a morna/afro-kubai/brazil/fado ízeket, nem beszélve róla, hogy mélyebb összefüggésekre is utaló szövegeket ír, gitáron és fenderzongorán kíséri magát, és kecsesen improvizál. Souza zöld-foki-szigeteki szülők gyermekeként Portugáliában született, majd Londonba került, vagyis nagyjából három anyanyelve van, de meggyőzően szerepelt már francia és német közönség előtt is úgy, hogy a vendéglátók nyelvén konferált és énekelt. A kachupát pedig jól érthetően hasonlította a hortobágyi palacsintához, bár azt, hogy „Hogy vagy?”, kicsit több dzsével ejtette az átlagosnál.
Souza szólókarrierje kezdete óta, közel másfél évtizede dolgozik Theo Pas’cal basszusgitárossal, aki zenekarának talpköve lett. A Kachupada című negyedik sorlemezük a legkiforrottabb és a legsikeresebb: szinte folyamatosan turnéznak vele a megjelenés, tavaly október óta. A kachupát családi vagy baráti összejövetelen, a kachupadán készítik és fogyasztják Souza lelki-szellemi hazájában. Az evidens következtetést, hogy akkor Souzának alaphelyzete a világzene, a margitszigeti koncert is alátámasztotta; megközelítésének lényege, hogy a zöld-foki mornát jazz hozzáállással adja elő, de mást is kever hozzá. Ebben a világzenei receptben viszont még az égvilágon semmi különleges nincsen, ez még csak egy jó nagy közhely volna. Viszont Souza és Pas’cal főztje nem csak elsőrangú, hanem teljesen egyéni is. A portugál Pas’cal hangszereléseire még ugyan rá lehetne mondani, hogy csak a már kitalált elemeket tálalja fel hatásosan, na de Souza hangját nehezen lehetne bárkiéhez hasonlítani, egészen különleges.
Ezen az estén is az album címadó dalával nyitottak, folyamatosan kisebb-nagyobb zenei meglepetésekkel, ritmus-, fekvés- és hangszínváltásokkal szolgálva. Az első számban egy jazzes zongoraszóló hatott váratlanul (Souza a koncert legnagyobb részében, az elején is, ritmusgitározott, de maga is szólózott billentyűkön és azon is kísérte magát), a másodikban az angol nyelv és a kreol világ keveredése. Ekkor, még jóval a szürkület előtt, Souza a nyári napon eltikkadt közönséget felvillanyozás céljából kitartóan megénekeltette, Afri Ká című, koncertjein elmaradhatatlan számával. Erre az aktusra, és (az) Afrikára a ráadásban is sor került, bár én nem ezt választottam volna repríznek. Viszont némi feszültséget sikerült vele átplántálnia a jólneveltségére végig ügyelő budapesti publikumba. Rá és együttesére jellemzően azonban ennek a számnak a szerkezete sem csak a megénekeltetés utilitárius céljainak volt alárendelve, hosszú és változatos basszusgitár szólót helyeztek el benne.
Eliaz Kacomanolis dobos is igazán kitett magáért cowbelljeivel, beatboxával és más ütőhangszereivel: kiváló zenész, tökéletesen megfelelt a két vezető egyéniség támasztotta elvárásoknak, színesen és szerényen játszott. Ugyanez mondható el a sok szólót vállaló zongoristáról, Filipe Melóról, akinél azért kis hazánkban több technikásabb pianistát is lehetne találni. Mégsem érheti szó a ház elejét, hiszen az énekes kíséretében nem is a brillírozás volt a dolga – legfeljebb a szólóit tudtam volna balkézben kicsit több és sűrűbb akkordozással elképzelni, de amit vállalt, az rendben volt. A dobos és a zongorista lüktetésben és levegősségben, könnyedségben sosem távolodtak nagyon messzire a nyugat- afrikai zenei gyökerektől, míg Pas’cal szinte minden más stílust meg tudott idézni néhány hanggal, főleg brazilt és még egy kis R&B-t is, tökéletes szinkronban Souzával. Talán nem korai a koncert számomra legfontosabb következtetését már itt levonni: a kvartett a mifelénk szokásosnál kevesebb összhangzattani és technikai eszközzel felszerelve is képes volt minden számmal közelebb férkőzni közönségéhez, ugyanis nekik a hangulatteremtés a legfontosabb. Pedig akadály volt a vérszívókon kívül a publikumot messzire eltávolító, lefedett, hatalmas zenekari árok is.
De a lelkes együttes kitartóan haladt célja felé és végül két hosszú ráadással engedték le csak őket a színpadról. Sajnos amikor Pas’cal nagybőgőre váltott (a negyedik számtól kezdődő blokkra, majd a koncert vége előtt még egyszer), amin szintén csodásan zengő, telt hangon játszik, akkor az erősítés vastagon túl volt vezérelve – ezt ők nyílván nem érezték a kontrollban, mert azonnal szóltak volna. Ezzel viszont szinte teljesen agyonvágták a lemez egyik legszebb, és tán leginkább ars poetica-szerű számát, a Sodadét. Ebben, és még néhány, inkább balladisztikus dalban az énekesnő leginkább zengzetes, nyugodt altját érvényesíti. Hangterjedelme azonban bírja a mezzoszopránt és még az annál magasabb regisztereket is, igaz, ezeket inkább falzettben adja, többnyire hirtelen váltásokkal. Drámai erővel hat, amikor viszont újra alsóbb fekvésben énekel, ezzel a dalszövegek különböző szereplőit is meg tudja jeleníteni. Váltásnak az is hallatlanul izgalmas volt, hogy a Sodadéból és a Some of My Favourite Things-ből csinált medleyt a koncerten – ráadásul az utóbbi az ő feldolgozásában egy brazilos-mornás esztámba oldódik végül.