A Tamperdü oldalain – írja Sárközi Mátyás – „olyasmivel próbálkozom, mint amire Marcel Proust memoárszerű korfestő sorozatának éppen száz évvel ezelőtt megjelent első kötete, az À la recherche du temps perdu a példa: megélt vagy ellesett epizódokból szeretnék korképet kerekíteni a magam olykor sztorizó, máskor el-elgondolkodtató módján. // E célból egy korábbi könyvem, a Levelek Zugligetből lapjain szántok végig, s mivel immár nem regényt írok, nem kell szoros formai szabályokat betartanom, szabadabban csapongok…” A középpontban a legendás egyéniséggé, máig nevezetes irodalom- és közösségszervező alakká lett édesanya, Sárközi Márta – Sárközi György felesége, Molnár Ferenc lánya, 1946 és 1949 között a Válasz című folyóirat kiadója és egyik szerkesztője – áll, akinek tehetségét, életkedvét, áldozatosságát, derűjét a Menedék (Sárközi Márta emlékkönyv) is felidézte.

Sárközi Mátyás

A Proust-mű címére játékos tipográfiával, fonetikus „magyarsággal” rájátszó Tamperdü mellé érdemes elővenni az említett előzménykönyvet, noha a szerző legtöbbször maga elvégzi a visszapillantást, illetve új, novellettekből szerveződő szépírói kalandozása önmagában is élvezetes. Kinek az életrajza (életrajz-részlete) a könyv? Egyrészt természetesen az 1907 és 1966 kötött élt varázslatos édesanyáé, aki levelek sokaságával ad hírt szelleméről, aktivitásáról, szeretetéről, éles, fordulatos stílusáról, megfigyelő és kritikai készségéről. Másrészt az 1937-es születésű fiúé, az író, publicista, rádiós szerkesztő, művészettörténész Sárközi Mátyásé, akinek önérlelő külföldi tanulási esztendei, sűrűn váltogatott mesterségei, romantikus-beates barangolásai egybevágtak a tőle távol élő anya kései éveinek nem könnyű erőfeszítéseivel, családi-baráti katalizáló mindennapjaival – de a kapcsolatot sokáig csupán levelezés útján tarthatták. Ez utóbbi ténynek (is) következménye, hogy a Tamperdü szintúgy a korabeli Magyarország és Európa „életrajza” bizonyos értelemben. S az anya–fiú közvetlen magánéleti szál és az angol–német–francia–magyar korkrónika völgyében ott húzódik nem egy családtag életrajz(ocskáj)a is. Andor bácsié, a nagymama Vészi Margité (Molnár Ferenc egyik feleségé), Darvas Lilié (Molnár másik feleségéé), sőt töredékekben Molnár Ferencé is. A vékony könyvben Sárközi Mátyás a sorok között, a stíllel többet mond, többet árul el, mint amennyit lenge fogalmazásának ironikus-komoly bravúrjai révén látszólag mond. Bátyjáról, a televíziós rendezőről, valamint nővéréről (féltestvéreiről) például szívesen szól a rokoni érzés mögé préselt gunyoros, elhatárolódó kritika hangján.

Az elbeszéléstechnikát Sárközi többször is tisztázza, jelezve: kettős vállalkozásában a szépíró toll általában egy kissé mindig előbbre jár az emlékezőénél, vagy pedig most állítja helyre a „valóságot” a Levelek… némely fikcióihoz képest. „A regényben elmondottakkal ellentétben – tudjuk meg – anyám nem érte meg a házasságkötésem napját. Akkor még nem is tudtunk egymás létezéséről jövendő társammal”. Mégis, az anya – súlyos betegen – „megérdemelte”, hogy a regény világában örömhír érje. Másutt ez áll: „Az író joga, hogy regényepizódjait tetszés szerint formálja, alakítsa. Általában anyám felhasznált leveleit is átszerkesztettem, összeollóztam vagy tömörítettem anélkül, hogy a sorokon változtattam volna. Kiemeltem a kortörténeti vagy irodalomtörténeti szempontból jelentős részeket, átugrottam a túlságosan családi vonatkozású bekezdéseket”. Nem lehetünk teljesen biztosak abban – és ez nem is igényünk –, hogy a Tamperdü, mely maga is épp eléggé regény(es), nem él hasonló fogásokkal. Egyes közlések nélkül nem csorbulna olvasói belefeledkezésünk. Az Olasz vendéglő című Sárközi-elbeszélés „való életből” vétetése, pontról pontra igaznak állított volta az esztétikai értékhez viszonyítva mellékes, s csak a csattanó miatt íródik le: „…az utolsó jelenet, melyben a főhős bosszúból megerőszakolja a szőke tündért a krumpliszsákok tetején, már csak a képzelet szüleménye volt. Sajnos”. A főhős-alakmás fityiszt mutat az írónak – vagy az író a maga írta alakmás-főhősnek.

Sárközit mindössze egy-egy felesleges, közhelyes mondat vétkében marasztalhatjuk el. De hát kinek a száján nem szalad ki ilyesmit: „Sosem tudhatjuk, mit hoz a sors”; „A jövőnek pedig senki sem megmondhatója”. Azért szúrnak szemet e nyelvi lappáliák, mert Sárközi Mátyás groteszkre fogékony, lóugrásosságával találó előadásmódja éppen az ilyen semmitmondó átkötések ellenében működik, a mélyen személyes és visszatekintően-összegzően komoly könyvet mindvégig virgoncan futtatva.