Malta Festival 2013 / Poznań
2013.08.04.

Az előremenekülés nyilvánvalóan sokkal hatékonyabb stratégia, mint a sebek nyalogatása és a dicső múlton való merengés. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

„Szigorúan 18 éven felülieknek!” „Kérjük, előadás közben semmiképpen ne hagyja el ülőhelyét!” „Az előadók fenntartják a jogot, hogy egyes nézőktől megtagadják a belépést.” „Az előadás megtekintése kismamáknak nem ajánlott.” „Ne felejtsen el füldugót magával vinni a színházterembe!” 

Saját gyűjtés: ez csupán néhány a poznańi Malta Festival idei kiadásán elhangzott vagy kiplakátolt, mint utóbb kiderült, véresen komolyan veendő figyelmeztetések közül. A szervezők nem a nézőt akarják elriasztani – nem is tudnák, gyakorlatilag a csillárról is lógnak-lógunk a félmilliós város tágan értett belvárosában elszórt, majd’ két tucat fesztiválhelyszínen –, csupán ismertetik jó előre jogainkat és kötelességeinket.

Bár aki többedszer jár a fennállása huszadik évfordulóján, 2011-ben gyökeresen megújult fesztiválon, már nemigen lepődik meg semmin. Viszont irigykedve nézi azt a nagyvonalú, hosszú távon is működőképes és eredményes professzionalizmust, ami áthatja a korántsem csupán (elit)színházi, hanem valódi, demokratikus összművészetben gondolkodó, mindösszesen vagy egy hónapig tartó, a városlakókkal és az idelátogatókkal magát egyaránt sikerrel észrevétető rendezvénysorozatot. A főprogramot az Idióma terminus alá csoportosítják, ezt idén az európai színház mai arculatának egyik leginkább meghatározó alakja, Romeo Castellucci kurátorként gondozta.

A Castellucci által válogatott programban – és erre külön rákérdezek, mert amikor nálunk lepkehálóval alig tudnak POSZT-válogatót fogni, elég hihetetlen ezt hallani: a neves olasz rendező tényleg maga kereste és találta meg a fesztivál idei hívószavához passzoló produkciókat – színház mellett táncelőadások, filmvetítések, koncertek és képzőművészeti kiállítások egyaránt szerepelnek. Ezek bizonyos fokig mind kötődnek a vágyteli sóhajként, szomorú beletörődéssel vagy harcias lelkesedéssel egyaránt kimondható „ó, ember, ó, gép” mondattöredékhez, az idei Malta fókuszpontjához. 

Ami nem csupán hangzatos, molinókra festhető jelszó, hiszen amellett, hogy az előadásokban közvetve vagy áttételesen visszaköszön a téma, a Malta hagyományaihoz híven mások mellett elméletírók, kritikusok beszélgetnek-gondolkodnak róla nyilvánosan. Castellucci maga is beszél arról egy fórumon, mi dolga ma egymással gépnek és embernek, hogyan élnek együtt, melyik uralkodik melyiken, és vajon még meddig. A nyolcvannyolcadik életévét hamarosan betöltő lengyel sztárszociológus, Zygmunt Bauman ugyanitt friss és naprakész gondolatokkal örvendezteti meg nagyszámú közönségét a tárgykörben – az előadóterem ajtaja előtt várakozó szélsőjobbos ifjak persze kommunista provokációnak minősítik az általuk – kell-e mondani – természetesen nem meghallgatott előadását. 

The Four Seasons Restaurant. Fotó: M. Zakrzewski
The Four Seasons Restaurant. Fotó: M. Zakrzewski
A fesztivál valódi missziójának megértéséhez egy Castellucci-idézetet választok: „Hétköznapjainkat a szórakoztatás börtönében éljük. A művészet lehetőség a szabadulásra.” A következőkben röviden bemutatott előadások közül valóban egy sem sorolható a könnyen-gyorsan oldódó nyáresti produkciók közé, megnyugvást vagy feloldást tán egynek sem éreztem a végén, annál inkább zavart és káoszt. Alighanem ezzel is összefügg, hogy a poznańi fesztiválon általános gyakorlat az előadásokról menet közben történő távozás: a megterhelő fizikai ingereket, zavarba ejtő szellemi kihívásokat valóban nem egykönnyen lehet elviselni. És amitől mégis működik az egész: a közönség soraiban feltűnően sok a húszas, harmincas éveiben járó fiatal felnőtt, akik már „megfertőződtek”, akiknek fontos ez a fajta, kijelentő helyett felkiáltó, vagy még inkább kérdő módban fogalmazó művészet. 

A kurátor és világjáró társulata, a Socìetas Raffaello Sanzio hetven perces mesterkurzust tart a társulatvezető tézise nyomán: a The Four Seasons Restaurant az egyik legkülönösebb, mégis az egyik legemlékezetesebb produkció, amit valaha szerencsém volt látni. A cím bevallottan hommage Mark Rothkónak: az amerikai képzőművész a címbeli előkelő New York-i étterem számára elkészített, összesen hatszáz négyzetméternyi festményét visszahívta, gázsiját visszafizette a megrendelőknek, hogy képei ezután önálló, saját életüket élhessék (később pedig a Tate Modern gyűjteményébe kerülhessenek). 

Castellucci kötött asszociációkra alapított színházában egyik rejtély követi a másikat, a markáns és jó időre a néző retinájára égő képek mintha az álom, többnyire a rémálom logikája szerint szerveződnének. Bravúros, fölényes játék ez idő- és térérzékelésünkkel is: mindjárt az elején, teljes sötétben jó ideig egy, a NASA által rögzített feketelyuk elviselhetetlenségig felerősített zúgó-szörcsögő hangjait hallgatjuk, miközben a kutatásról szóló szakszöveget kivetítve olvassuk. Váltás: átlagosan sivár tornaterem, ahol tíz, iskolai egyenruhába bújt fiatal lány egymás után bejön, ollóval kivágja, majd a földre dobja a nyelvét, amiket aztán egy kutya jóízűen elfogyaszt. A lányok ezt követően egy másik, egy költői nyelvre találva, Hölderlin Empedoklészéből deklamálnak és mozognak el részleteket, többek között születésről, halálról, időről, a négy elemről, egy arany babérkoszorúval és pisztollyal a kezük ügyében. Váltás: egy hatalmas döglött ló tűnik a szemünk elé a semmiből. Váltás: nehezen tolerálható hang- és fényorgia. Váltás: a sötétben és zajban alig kivehető, formátlan gomolygás. Vulkánkitöréstől (vö. az Etnába ugró Empedoklész) a Holdra szállásig bármi lehet ez, egy biztos, hogy a kozmikus viharban – és valódi, igaz, szélgépekkel támasztott vihar ez, még ha percekig nem is jön rá a néző, hogy „csupán” több mázsa szürke tollpihe kavarog előtte – egy emberi alak dacol, küzd az elemekkel, zászlóval a kezében. Finálé: egy nő – mint utóbb kiderül, egy New Orleans-i prostituált – hatalmas arcképe bontakozik ki a homályból. Válaszok? Nincsenek.

Requiemaszyna. Fotó: M.O. Soto
Requiemaszyna. Fotó: M.O. Soto
Marta Górnicka kórusszínházában ezzel szemben minden mondat végén tucatnyi felkiáltójel ágaskodik. A Zbigniew Raszewski Színházi Intézet által három éve létrehívott projekt mintha az antik kart ébresztené fel ezeréves álmából, hogy a civilekből verbuvált, nagy létszámú kórus tagjai saját, hangsúlyosan lengyel jelenükre reflektáljanak, melyben azért mind találunk ismerős momentumokat. A projekt első két epizódjában (részleteket ld. itt – a szerző) csak nők vettek részt, az új bemutatóba, a Requiemaszynába (Rekviemgép) férfiak is beszálltak. 

A lépcsőzetesen emelkedő üres színpadon a huszonöt tag szigorúan egyszerre mozdul és beszél, ritmizál és skandál. Mégsem egységes masszaként látom őket: az egyes arcok és tekintetek végig érdekesek maradnak, ahogy a koncentráltság és a figyelem is megfog. A keményen társadalomkritikus jelszavak egy része az 1920-ban még a Szovjetuniót támadó, rá három dekádra már Sztálint dicsőítő, tragikus sorsú lengyel költő, Władysław Broniewski verseiből származik, más sorok munkáról, számlákról, túlélésről és megélhetésről szólnak. Meg arról, hogyan válunk mindannyian a rendszer fogaskerekeivé, ha akarjuk, ha nem.

Or. Fotó: M. Zakrzewski. A képek forrása: Malta Festival
Or. Fotó: M. Zakrzewski. A képek forrása: Malta Festival
Az olló és a munkásököl után elő a jégcsákánnyal: Silvia Rampelli és csapata, a Habillé d’Eau által bemutatott bizarr, Or (Vagy) című koreográfia egyszerre brutális és közönyös világba száműz minket. A kopár, sokszor csak munkafénnyel megvilágított pici színházteremben négy nő mozog kiszámíthatatlan, szeszélyes minták szerint. Pontosabban három: a negyediknek, aki egy kórházi ágyon (?) fekszik jobb hátul, csak a függöny mögül kilógó lábát látjuk végig. Az alsó végtag időnként megmozdul, de ahogy abban, úgy a másik három test teret újraalkotó mozgásaiban is nehéz rendszert találni. 

Ritkán látni a koreográfia, a test és a mozdulat fogalmát ennyire radikálisan (le)kezelő előadást, ahol a látszólagos és valóságos ismétlődések rendre zsákutcába küldik a logikát mindenáron kitapintani akaró nézőt. A magát filozófusként (is) meghatározó Rampelli esztétikája több mint bátor: tökéletesen képzett, minimális külső, ám maximális belső intenzitással dolgozó táncosnőivel a (tánc)színházi konvenciókat veri szét, közben pedig nem mellesleg a nézői tekintetet és gondolkodást is manipulálja, újrarendezi. 

Ott-tartózkodásom négy napja alatt nem csak ezeket az előadásokat láttam, mégis ezeket tartom közülük a leginkább előremutatóaknak, egyben a legnagyobb kihívást jelentőnek néző és előadó számára egyaránt. És ez csak egy kis szelet a Malta nevű keserédes tortából. A tanulság levonását meghagyom az olvasónak. Legfeljebb annyit jegyzek meg kicsit szomorúan, hogy Lengyelország messzire van. 

A cikk megírását a Lengyel Intézet támogatása tette lehetővé.