23. THEALTER, Szeged / Finálé
2013.07.31.

Mármint a színház jön szembe, akkor is, ha nem figyelünk, de ez a kilencnaposra nyújtott hét éppen arról szólt, hogy nézni, látni, figyelni lehet, szabad, sőt kell. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Horváth Csaba tréningje
Horváth Csaba tréningje
Hogy mi teszi rokonszenvessé (és hagyjuk a legeket, de igen, úgy gondolom a mai magyar színházi fesztiválpaletta jeleseit jól ismerve, hogy a legrokonszenvesebbé) a THEALTER-t? Például az, ahogyan a „fesztivál” sokat cincált fogalmát nem egyszerűen használják, hanem értelmezik és véleményezik is egyben. Mondjuk azokkal a kísérőprogramokkal, melyekről eddig nem sok szó esett, pedig némelyiket elnézve egyértelmű, hogy ott van a nyúl (sic!) elásva. Egy igazi fesztiválon ugyanis az off programok legalább olyan értékesek, mint a fősodor. Például attól, ahogyan helyi, állandó vagy alkalmi kisközösségeket megszólítanak, bevonnak, érintetté és érdekeltté tesznek. 

A tavalyi THEALTER helyspecifikus pályázata célzott valami ilyesmire, felemás sikerrel. Idén más az irány: a fesztivál díszvendége, Horváth Csaba például ahelyett, hogy egy hétig végigunatkozta volna a belvárosi kávézók teraszait, keményen dolgozott. Ahogy egy volt osztálytársa, Juronics Tamás is: két csoportban tartottak mozgástréninget bárkinek, aki időben jelentkezett az ingyenes kalandra. Juronics az Egmont-nyitányra (már megint itt a szabadság!) koreográfiát tanított be: a résztvevők eltökélten hajtották végre a feladatot, lelkesedésük a zárónap előtti bemutatón is kitartott. Egészen más élmény Horváth bő húszperces, pofonegyszerűnek álcázott, valójában csupán elmélyült koncentráció birtokában kivitelezhető mozgássorozata, ami a nyolc résztvevő belső órájáról, tempóérzékéről, a saját és a másik teste iránti viszonyról tett érzékeny vallomás. Szép és komoly munka szép és komoly emberekkel. 

Másfajta missziót, más közösséget szólít meg a Karaván Színház. Ebben gyakorlatuk is van, hiszen évtizede házhoz megy a színházuk. A THEALTER elején a szegedi Roma Tanodában játszott, jó hangulatú Banyamesék után Tóth Géza és Horváth Gyula maradtak, hogy a fesztivál végére egy Kormos István-meséből készült munkabemutatóval debütáljanak a napról napra növekedő számú gyereksereg közreműködésével. Vackor, a piszén pisze kölyökmackó kalandjait némi arcfestéssel és roma dalokkal, táncokkal idézték meg. A sok nevetés mellett pedig más hangsúlyt kaptak itt olyan témák, amik mellett máskor ellépünk: az iskola mint az ismeretlen következő állomása vagy a jól ismert otthon és a család kényszerű elhagyása. "Megyek, megyek, hosszú útra megyek / Nem találom sehol sem a helyem..."

Előadás a Roma Tanodában
Előadás a Roma Tanodában
Bár a THEALTER-nek eleve létezik a városban egy masszív rajongó-, illetve nézőtábora, a fesztiválnak régóta sikeres törekvése az utca emberének megszólítása. Miközben mifelénk a központilag agyontámogatott fesztiválok legfeljebb gólyalábas felvonulásban gondolkodnak utcaszínház címszó alatt, a fillérekből is a minőséget pártoló szegediek évről évre újfajta és valódi látványosságokat csábítanak a város köztereire. 

Az orosz Mr. Pejo’s Wandering Dolls a korábban Szegeden vendégeskedő kanadai Les Sages Fous mozgó bárkájának vagy a szlovén Ljud pink földönkívüli inváziójának méltó utódja, bár a végeredmény kissé lightosra sikeredett. Mert a valóban elképesztő, mindemellett minőségi jelmezek és kellékek mögé bújt művészek mintha nemigen akartak volna semmi mélyet, fontosat mondani, hiszen az, hogy a vállalkozó kedvű nézőket becipelik a rögtönzött színpadra, hogy úgy tegyenek, mintha a papírhegedűn játszanának, gondolatnak nem valami izmos. (És kritikus kollégámmal egyetértve mondom, hogy a lufi, a buborék és a füstgép együttes használata sem oldja meg az élet nagy gondjait.) Viszont, ha a műfajt praktikusan nézzük, vagyis arra vágyunk, hogy az utcaszínház minél több „ártatlan” civilt elkápráztasson, bevonjon vagy bármifajta aktivitásra (beleértve a fényképezőgép serény kattintgatását) rávegyen, akkor a cél messzemenőkig, ráadásul kiváló hangulatban abszolválva. 

Tündéri
Tündéri
De most már tényleg vissza a záró naphoz és a főprogramokhoz, vagyis a Régi Zsinagóga két utolsó előadásához. Az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a szegedi MASZK Egyesület koprodukciójában megvalósult Tündérit az teszi rokonszenvessé, hogy ellenáll a kísértésnek, amikor nem akar több lenni annál, ami, vagyis egy kellemes, szigorúan korhatáros(nak kiplakátolt) színházi este. A kortárs román drámaírónő, Theo Herghelegiu darabjához alcímként illesztett műfaji definíció pontos: tényleg minimál-szürreál musicalt látunk, annak minden kötelezően megjelenített vagy elképzelt kellékével együtt. 

Tapasztó Ernő rendező finoman ironizál azon, hogy az alapszituáció nyíltan becketti ihletésű: két, másként gyermeteg férfi bezárva valahol, valamikor. Maguk sem tudják, miért és hogyan keveredtek ebbe a nekünk vicces, nekik tragikus helyzetbe. Amikor a meneküléssel kapcsolatos mókás és trágár szócsörtéik végére érnek, észreveszik a térben fekvő igéző szépségű lányt, akit némi vívódás után tündérnek nyilvánítanak. A nem hétköznapi lényt nem átlagos módszerekkel keltik életre, ebben pedig fehérarcú zenebohócok is segítik őket. A vég kicsit bombasztikus, kicsit hatásvadász, de az egész azért nagyon szórakoztató.

A nap már lement. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
A nap már lement. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Ezért is akadt olyan néző, nem is egy, aki szerint rossz volt a sorrend: a kortárs román darab könnyű, felhőtlen, boldog (fesztivál)véget hozott volna, ehelyett viszont záró előadásként jött Jeles András új bemutatója, A nap már lement. A választás azonban több szempontból jelentéses a fesztivál egészét tekintve. Jeles jó ideje állandó munkatársa, a miniatűr szerkezetek mestere, Peró magyarországi bemutatója volt az idei THEALTER nyitánya, finálé gyanánt pedig Jeles grandiózus, rejtélyes freskóját, az ország egyes számú színházi mindenese által frissen szétrombolt kaposvári egyetemi színészképzés zavarba ejtően magas minőségű hattyúdalát nézzük. 

Jeles András pedagógiai munkássága forduló-, vagy inkább végponthoz ért: a Kaposváron készült, ezt megelőző három premier után szükségszerűen érkezett el ehhez a szikár, kegyetlen, minden ízében tragikus színházhoz. A másodéves (!) színészosztály Jeles 1991-ben írott, két évre rá Veszprémben és a Merlinben bemutatott, a színháztörténeti legendáriumban előkelő helyet elfoglaló "misztérium-játékának" a szövegével dolgozott. A majd’ egyórás első részben a Niszinszkij-monológot öt színészhallgató öt részre vágva mondja szinte mozdulatlanul, tolószékhez kötve, félelmetes koncentrációval és lankadatlan figyelemmel, miközben Dvořák fenséges, patetikus Stabat matere lüktet, hömpölyög körülöttünk. 

A második részben a Jeles színpadi világát meghatározó élő babák bizarr divatbemutatóját nézzük, akik elbűvölő aligruháikban Auschwitzról búgnak, suttognak, lihegnek a mikrofonba a T alakban elhelyezett vörös szőnyeg nézőtér közeli oldalán. Érzéketlen, mégis merőben érzéki, csodálatos vadállatok lépnek színre, hosszú, már-már elviselhetetlenül hosszú sorban. Egy-két rövid mondattal jutalmaznak és büntetnek minket, mozdulatlanságra és csendre ítélt nézőket. 

A kint egyszerű, halk történései bent mély, felkavaró élménnyé érnek. Illetve azzá érhetnek, ha hagyjuk őket. Azt pedig senki sem ígérte, hogy a találkozás nyugalmas és idilli lesz. Majd máskor, majd máshol.