Nem véletlen a helyszínek felemlítése: akadt olyan kritikus, aki a Krétakör Színház közismert „hontalanságát”, vagyis azt, hogy nem rendelkezik állandó játszóhellyel, éppenhogy a folytonos megújulás egyik legfőbb zálogaként látta (és sorolhatnánk a darabokat, melyek igazolják a teóriát: Siráj, Bánk-bán, W – Munkáscirkusz…). Az új darabhoz új helyszín kell és fordítva: a Budavári Sziklakórháznak színházi, korábban pedig filmes térként való működtetése Mundruczó Kornél rendező érdeme.

Jelenet az előadásból. Forrás: kretakor.hu

Sebők Borbála elemzése szerint egyszerre két helyen vagyunk: „A szerzői utasítás színes, részletező helyszínleírásai a Nibelung-lakópark kihívóan giccses, huszonegyedik századi reklámok és plázák ihlette világáról… szöges ellentétben állnak a minket körülvevő valóságos tér szomorú, lepusztult kényelmetlenségével. A kettő közötti feszültségben történik meg a katasztrófajáték.” Koltai Tamás összefoglalásában „a hoch-Deutsch és a high-tech az underground és a relikviamúzeum cserepeiben tükröződik vissza. A felső tízezer szupergazdag miliője helyett földalatti csatornákban járunk.” Több elemző felhívja a figyelmet a helyszín különös mivoltára: a város fölött, a hegy belsejében, tulajdonképpen mégis a föld alatt kísérjük a szereplőket az apokaliptikus végkifejlet felé.

Jelenet az előadásból. Forrás: kretakor.hu

Térey darabja Ibsen és Madách emberiségkölteményeinek a rokona – a különbség csak annyi, hogy mindez itt és most játszódik. Meg persze Wagner Ringje sem hagyható ki a körből. Koltai Tamás kiábrándult megjegyzése szerint „nem kérdés, hogy megértéséhez kell-e ismerni az eredeti ’nordikus germán mítoszt’ (Otto Eiser), mert a néző azt nem ismeri. Attól még Térey lépten-nyomon utal rá, miáltal ’mennyboltig lendít, poklokig aláz’.” Sebők Borbála szerint „a dráma a germán ősmítosz neveit márkanevekké, káromkodások mindennapi fordulataivá degradálja. Térey szövegét… bonyolult kulturális utalásháló szövi át – a Nibelung-mondakör, a rádióban futó slágerek, kortárs és nem kortárs költészetünk, a pesti éjszaka szórakozóhelyeinek szubkultúrája -, szókincsében és kultikus helyeinek megjelenítésében egyforma súllyal kap helyet az előadás archaikus hatást keltő, ám igencsak eklektikus szövegében. Ember legyen a talpán, aki mindegyik területen egyformán megállja a helyét.”

Jelenet az előadásból. Forrás: kretakor.hu

S a filosz hajlamú olvasók mellett a kalandra fogékony nézőket éppúgy nem mindennapos kaland elé állítja a rendező Mundruczó Kornél és a Krétakör csapata a négyórás színházi túlélőtúrával. Bár e sorok írója osztja Koltai Tamás véleményét, aki szerint az előadás „a legrövidebbek és legszórakoztatóbbak egyike, amit valaha láttam”, egyesek némi nehezteléssel tették szóvá a szokatlan időtartamot, míg mások éppen az érintettség indokát, a néző és színész közötti konvenció felmondását látták ebben is. A föld alatt, vagyis a hegy belsejében ugyanis „egyetlen kapaszkodónk, a biztonságunk záloga… nem meleg tenyerű óvónéni, hanem felemelt hangon parancsolgató katona.” (Helmeczi Hedvig) A lélekvezető Tilo Werner tart rendet a fejekben – és a testekben is: a mellékhelyiségeket is csak akkor és annyi időre látogathatjuk, amikor és ahogyan ő arról rendelkezik.

Jelenet az előadásból. Forrás: kretakor.hu

A néző ridegtartása persze egyáltalán nem véletlen: ehhez a világhoz nem is illene a rózsaszínű udvariaskodás. Helmeczi Hedvig szerint a szereplők mindössze két csoportra oszthatók: „ki az, aki képes sikerrel elérni és megtartani a győztes pozíciót… és élvezettel használni a javakat; és ki az, aki kinnreked a javakból.” Magyarán vannak rosszak és még rosszabbak, „ugyanabban az emberi minőségben gázolunk térdig” (Helmeczi), így aztán a wagneri alapra pakolt posztmodern világ diadalmas lerombolása miatt nem hullajtunk krokodilkönnyeket.

Jelenet az előadásból. Forrás: kretakor.hu

A grandiózus pusztítástörténet szereplőivel éppen ezért nem is azonosulunk, s ezért keményen megdolgoznak a Krétakör színészei is. „Olyan a viszonyunk az előadáshoz, mint amikor az utcán mellettünk kötnek bele egy járókelőbe, mi szemügyre vesszük ugyan a résztvevőket, érdekel a balhé, de továbbmegyünk, mint akinek semmi köze az egészhez… A jelenlétünkben, de tőlünk függetlenül zajlanak az események.” (Sebők) Ezzel függ össze, amikor Koltai Tamás azt írja: a játszók „nem illusztrálnak, hanem teremtenek, ’szerepben’ sem bújnak ki a bőrükből…, önnön energiájukból, fizikalitásukból, képzeletükből és technikájukból töltekezve játszanak.” És rá kell jönnünk, hogy bármit is tesznek: az istenek most hallgatnak.