Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

(F)ELTŰNŐ ENERGIÁK

23. THEALTER, Szeged / Ötödik és hatodik nap
2013. júl. 26.
Van az úgy néha, hogy megtörik a lendület: mi sem bizonyítja jobban, hogy egy színházi előadásnak saját élete és története van a születéstől a felnőtt léten át az öregkorig. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
Balkán
Balkán
Ezzel persze nem mentegetni akarom a soron következő előadásokat, közülük egy sem szorul mentségre (vagy ha igen, biztosan nem emiatt). A pécsi Janus Sr. csapata által idehozott Balkán (rendező: Tölgyfa Gergely) mostani formájában ugyanis megmutatja a diákszínjátszás műfajának minden örömét és kínját. Mert ami a West-Balkánban történt 2011-ben, arról ki más beszélhetne hitelesebben, mint a tragédiában közvetlenül érintett korosztály? (Még ha olykor dadogósra is sikerül ez a beszéd, de a dolog ettől /is/ szerethető.) Viszont ki várná el tőlük azt, hogy, mondjuk, a komoly kőszínházakhoz hasonlóan a külső körülményektől szinte függetlenül reprodukálják azt az energiaszintet, amit a bemutatón vagy a felpörgött hangulatban zajló diákszínjátszó találkozókon elértek? Mondom, nem mentegetem a pécsi középiskolásokat: fontos témáról beszéltek, egyszerű eszközökkel, sok humorral, ezúttal azonban kevésbé koncentráltan, mint amikor tavasszal láttam őket. 
Az energiák hasonlóan szeszélyes áramlásáról számoltak be azok, akik többedszer látták a Forte Társulat és a Szkéné Színház lehengerlő előadását, A nagy füzetet. Arculcsapással, vagy inkább egy komplett bokszmeccsel ér fel Horváth Csaba rendezése. Most leginkább az egyszerűsége, a nem erőszakolt, hanem tökéletesen természetes minimalizmusa fog meg: az alkotók – mint a koreográfus a másnapi szakmai beszélgetésen elmondta – azzal főztek, amijük volt. Tökök, krumplik, hagymák között, a természet nem annyira lágy, mint inkább kietlen-kegyetlen ölén járnak körbe-körbe Kristóf Ágota névtelen regényhősei. 
A nagy füzet
A nagy füzet
A főszereplő két fiú mindenáron definiálni akarja önmagát és az őket körülvevő, alapvetően és mélyen ellenséges világot. Kőkemény gyakorlataik megszilárdítják lelküket, megedzik testüket. Elhivatott tudósok foglalkoznak hasonló szenvedéllyel kutatási témájukkal, ami az ikrek esetében maga a külvilág és a benne szenvedő ember. A fiúk előbb némán megfigyelnek, később egy-két elemet áthelyezve, óvatosan beavatkoznak a rendszerbe, majd utóbb, amikor már kiismerték működését, maguk kezdik azt irányítani. 
A kategóriák és skatulyák látszólag megkönnyítik a dolgunkat, valójában azonban elnehezítik a friss gondolatokat. Ha úgy tetszik, nevezhetjük fizikai színháznak azt, amit látunk, én mégis maradnék a jelző nélküli, pőre színháznál: a megoldások nem jópofa ötletek, hanem kézenfekvő és szerves módon következnek egymásból, magukból. Horváth és kirobbanó formában lévő társulata nem keresgéli, hanem egyszerűen megtalálja a megfelelő mozdulatokat, ahogyan azt is, hogy melyik meddig tart és mit hordoz magában. Minden pillanatban érezni az anyag elmélyült, értő kezelését. És hát akkor ősszel irány a Szkéné Színház.
Kiszámíthatatlan energiákról beszélek itt, de a sepsiszentgyörgyi M Studio Kampf című, bő egy hónapja bemutatott előadásával alapvetően más gondok vannak. Az egyetlen erdélyi mozgásszínházi csapatnak készült Fehér Ferenc koreográfiája, amit amellett, hogy meglehetősen közhelyesre sikeredett, korántsem kifogástalan technikával mutatnak be a táncosok. A kivételes és egyedi mozgással megáldott (bár sok bemutató után néha eszébe jut az embernek, hogy talán inkább megvert) táncos a saját alteregóját ugyan felpakolja a színpadra egy görnyedt gólem képében, de ez édeskevés: az előadás képtelen túllépni a fekete-fehér, jó-rossz kínos ellentétpárjain. A Kampf számomra a fesztivál mélypontja: üres klisék végtelen sorát látom rosszul kivitelezve. 
Kebab. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Kebab. Fotók: Révész Róbert. A képek forrása: THEALTER Fesztivál
Egyenesen egy zalaegerszegi diszkóból érkezett a Kisszínház színpadára a Kebab című előadás, Balog József háromszereplős rendezése. Az inkább bárhol, semmint Romániában élő három fiatal amolyan se vele, se nélküle kapcsolatban űzi, harapja, gyilkolja egymást valahol Dublinban. Az előadás eredeti helyszínét csak azért érdemes emlegetni, mert a most meg-meglassuló produkció mintha nem találta volna meg igazán saját terét és idejét a kőszínház falain belül: emelkedettség és megilletődöttség, sőt helyenként pátosz érződik belőle, aminek aztán igazán semmi keresnivalója nem volna ebben a hétköznapian durva sztoriban. Persze más bajaim is vannak: Gianina Cărbunariu szövege jelen formájában sokszor túlbeszéltnek és didaktikusnak hat, a felborított kronológia is elég laposnak tűnik ötletként. Alapvető kérdéseket vet fel, amiről másnap az alkotók beszélnek: eredeti formájában főleg középiskolás közönségnek készült az előadás, be- és levezető foglalkozás fogja közre. Kifogásaim itt el is fogynak: ha valami, akkor ez valódi közszolgálat. 
Szerda éjjeli randevú Kari Györgyivel és Parti Nagy Lajossal – mi más kell még, hogy jól záruljon egy nem könnyű nap? És megint azok a fránya energiák, amik most a néző felől érkezve befolyásolják a produkciót: az első sor közepén ülő konszolidált pár mereven eltartja magától a látottakat, zavarukat leküzdve idő előtt távoznak is. Pedig itt valami kivételes dolog tanúi vagyunk: az autentikus matyó népviseletben színre lépő Kari Györgyi, az őt néhány mozdulattal meg harsány dudaszóval féltőn, szeretettel körbeölelő alkotótársak (Vati Tamás, Szokolay Dongó Balázs) ötven perces közéleti helyzetjelentése nem attól jó vagy rossz, hogy nyíltan vagy a szívünk mélyén egyetértünk vele vagy sem. Hanem attól, ahogyan ez a kivételes, nagy színésznő létezik a színpadon. A Magyar mesékből nem lesz dühös kiáltvány, az előadás nem lesz politikai demonstráció (miközben persze, hogy az, nem is lehet más). Lesz viszont részletgazdag, ösztönös, szívszorító, zsigeri tapasztalat. Kari Györgyi, Kari Györgyi, Kari Györgyi.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek