Hamlet / Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház - Shakespeare Fesztivál, Gyula
2013.07.14.

Egy Hamlet-előadásból kihagyni a „lenni vagy nem lenni” monológot lenyűgöző és imponáló pofátlanság. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Nemcsak a nézői elváráshorizont kikezdéséről van szó, amikor a legparadigmatikusabbnak ítélt jeleneteket elegánsan elhagyja Bocsárdi László rendezése. A ”lenni vagy nem lenni” monológon kívül többek között kimarad Claudius patinás tróntermi antréja és a Yorick-monológ is. Érdekes, hogy mindez inkább megerősíti a berögzült olvasatot, hiszen minden olyan fontosnak ítélt résznél, ami fölött az előadás átsiklik, a néző óhatatlanul is nyugtázza, hogy ott kellett volna lennie. Tehát éppen a hiány erősíti meg e szöveghelyek létét: a „lenni vagy nem lenni” monológ nem marad ki a Hamletből, még akkor sem, ha nem hangzik el.

 
Mindez persze nagyon is explicit módon hívja fel a figyelmet bizonyos hangsúlyeltolódásokra. Mivel Claudius királyi belépője elmarad, egészen új megvilágításba kerül személyisége. Pállfy Tibor első megjelenésekor farmerben, bőrkabátban és nem mellesleg részegen érkezik, majd egyből szövetkezni kezd Rosencrantz-cal (Nagy Alfréd) és Guildensternnel (Márton Lóránt). Alakja egy pillanatig sem sugároz erőt vagy magabiztosságot, pitiáner bűnözőnek tűnik inkább, aki hiún tisztogatja hatalmának zálogát: a háttérbe kifeszített, saját arcképével díszített óriási molinót.

Mátray László. Fotó: Kiss Zoltán. Forrás: PORT.hu
Mátray László. Fotó: Kiss Zoltán. Forrás: PORT.hu
Hamlet két ön- és világértelmező spekulációjának elhagyása pedig teljesen új fénytörésbe helyezi a karaktert: gondolkodó, elemző figura helyett egy erős, céltudatos és uralkodásra termett királyfi áll előttünk, jelleme nem melankolikus többé, sokkal inkább nevezhető kolerikusnak. Mátray Lászlónak már testalkata is ellenáll a gyenge, moralizáló Hamlet-kép sztenderdjének, hiszen a többi szereplőnél jóval magasabb és erősebb. Első megjelenésekor meztelenül látjuk, de ez a meztelenség a legkisebb mértékben sem kiszolgáltatott, hanem a nyers erőt mutatja. Ellenpontjaként tűnik fel Ophélia (Benedek Ágnes) rövid hajú, kislányos karakterével, akit szintén látunk ruhátlanul, ő viszont végletekig kiszolgáltatott ekkor, hiszen apja (Szakács László) és Claudius cibálja a színpadra, hogy ráerőszakoljanak egy ugyanolyan ruhát, mint Gertrúdé (D. Albu Annamária). Arcát is kifestik úgy, ahogy csak férfiak tudnak kifesteni egy nőt, csúnyán, mint egy bohócot, hogy nagy, lógó szaténruhájában, mint egy darab húst lökjék oda Hamletnek.

Különben Hamlet és Ophélia kettőse volt az előadás legkatartikusabb pontja, s bár a jelenet mintha lényegét vesztené el leírása közben, mégis fontosnak tartom, hogy valamilyen formában kísérletet tegyek a rögzítésére. Az előadást végigkísérő operaária (Henry Purcell Didó és Aeneasából a When I am laid in Earth), melynek többnyire csak foszlányait halljuk már az ezt megelőző jelenet végén elszabadul, elnyomja a színészek Hecuba-monológját. Akkor is ez a zene szól, amikor Hamlet a következő jelenetben leveszi a trikóját, hogy a felé közelítő Ophéliára hatalmas csapásokat mérjen minden mozdulatnál. Aztán Ophélia feladja a próbálkozást, a színpad jobb oldalára szalad, arcát a fal felé fordítja, Hamlet pedig utána megy, megpróbálja megölelni, de a gesztus megszakad, nem tud beteljesedni, a férfi a földre rogy, fejére húzza a nő szoknyáját.
 
Hamlet és Ophélia szerelme így egyértelműbb már nem is lehetne, és ennek a jelenetnek folytatásaként látjuk Ophélia temetését is. Egy hatalmas konténer áll ekkor a színpad közepén, tetején koszorúkkal. Hamlet egyenként leszedegeti őket, alattuk ott fekszik Ophélia, aki aztán felkel, s bár nem szól a férfihoz, gesztusokkal azért kommunikálnak egymással. Laertes ellenben mindebből semmit sem érzékel, a színpad elejére ül, s két oldalról ölelve fogja közre a két szerelmes, a jelenetben harc helyett megbékélést látunk a közös fájdalomban, azt a békekötést, ami a két férfi között egyébként csak az utolsó jelenetben megy végbe a drámaszövegben. A jelenet végén a koszorúkat már együtt rakják vissza a lány sírjára.

Az erős fizikai megnyilvánulások egyébként is végigkísérik az egész előadást. A szereplők sokszor esnek egymásnak: Ophélia Laertesszel birkózik az első közös jelenetükben, hogy elvegye tőle bőröndjét, mert nem akarja, hogy elutazzon, majd apjával is megküzd, hogy Laertesnek át tudjon adni egy levelet, Claudius is többször cibálja Gertrúdot, Hamlet pedig az előadás elején majdnem vízbe fojtja Horatiót (Kónya Ütő Bence), hogy esküdjön a titoktartásra. Ezért is különösen meglepő az utolsó jelenet, ahol a drámaszöveg szerint is tettlegessé válna a helyzet, mert ekkor a szereplők a színpad szélére ülnek, és egy álomszerű filmbetét következik, melyben csak jelzésszerű snittekben jelenik meg a párbaj. Nem fröcsög a vér, az indulatok nem eszkalálódnak erőszakos tettekben. Valójában nincsenek is indulatok, a szereplők mintha kívül kerültek volna már saját történetükön. A videóban Mátray jelenik meg Fortinbrasként is, a színpadon pedig Hamlet Horatióra néz, az egyetlen túlélőhöz, és nem arra kéri, hogy adja hírül a világnak történetét, csak sokat mondóan a szája elé teszi kezét, hogy hallgasson. Horatio pedig riadtan néz vissza rá és hallgat.
Szerző: Puskás Panni

Rendező: Bocsárdi László, Zene: Kónya Ütő Bence, Szereplők: Mátray László, Pálffy Tibor, Szakács László, D. Albu Annamária, Benedek Ágnes, Kolcsár József, Kónya Ütő Bence, Nemes Levente, Nagy Alfréd, Márton Lóránt, Gajzágó Zsuzsa, Erdei Gábor, Jelmez: Dobre Kóthay Judit, Díszlet: Bartha József, Dramaturg: Sebestyén Rita