Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KIJUTNI AZ ERDŐBŐL

Interjú Pacskovszky Zsolttal
2013. júl. 10.
Celldömölkön felnőni nem egyszerű. Hogy miért nem? Többek közt erről beszélgettünk Pacskovszky Zsolttal. TOROCZKAY ANDRÁS INTERJÚJA.

Pacskovszky Zsoltnak a kilencvenes években három felnőtteknek szóló prózakötete jelent meg, novelláiból remek filmek és hangjátékok készültek, de jó pár éve leginkább fordításokból él. 2008-ban például Az Év Gyermekkönyve díjat nyerte el Timothée de Fombelle Ágrólszakadt Tóbiás című regényének fordításáért. Most mégis írt egy saját regényt. 

 

Revizor: A Móra Kiadó TABU sorozatában jelent meg a Szabadesés. A sorozatban olyan szépirodalmi alkotások láttak napvilágot, amelyek valamilyen kényes kérdést, elhallgatott témát érintenek. Ők kértek fel, vagy te kerested meg őket, hogy szívesen csatlakoznál az ügyhöz?

Pacskovszky Zsolt: Az utóbbi tíz-tizenkét évben elsősorban műfordítással foglalkoztam, besegítettem ugyan filmforgatókönyvekbe, és írtam pár hangjátékot, de alapvetően műfordítónak gondoltam magam, aki a pályája elején írt pár tűrhető novellát meg két elhamarkodott, kevésbé sikerült könyvet, aztán inkább olyan mondatokkal kezdett bíbelődni, amelyeket valaki más már megírt helyette, neki csupán magyarra kell átültetnie őket. Így ment ez, amíg két éve fel nem kért a Móra Kiadó, hogy fordítsak le egy regényt a TABU Könyvek sorozatba. Kedveltem azt a regényt, de volt benne néhány bosszantó dolog, és ennek a könyvnek a fordítása közben éreztem életemben először erős késztetést, hogy helyenként átírjak egy magyarra fordítandó irodalmi szöveget. Amit persze nem tehettem meg, de felébredt bennem a vágy, hogy újra saját mondatokat írjak. Hogy kipróbáljam, tudok-e valami hasonlót, netán jobbat írni, mint az általam fordított könyv. Mindezt megemlítettem a Móra Kiadóban az egyik szerkesztőnek akkor, amikor már egy történet is motoszkálni kezdett a fejemben, ő meg kedvesen bátorított.

R: A könyvek kapcsán a kiadó szervez beszélgetéseket is. Te is részt vettél ilyeneken? Ha igen: mi volt az a három legmeghatározóbb élmény, ami most eszedbe jut.

PZS: Sajnos az eddigi beszélgetéseken nem vettem részt, de van egy olyan élményem, ami talán kapcsolódik ehhez. Amikor anyagot gyűjtöttem a könyvhöz, tudatosan figyeltem a kamaszokat, így azt is, hogy miről és hogyan beszélgetnek. Érdekes volt, hogy míg a felszínes csacsogások zömét „mesélek valamit – kérdezel valamit ennek kapcsán – válaszolok” típusú beszélgetések tették ki, addig a komolyabb beszélgetések mintha csupa kijelentésből álltak volna. Én elmondom ezt. Te erre elmondod azt. Mire én még elmondom ezt. Aztán leszállok a villamosról, te meg mész tovább. Lehet, hogy csak a véletlen folytán lettem fültanúja éppen efféle típusú beszélgetéseknek, mindenesetre elgondolkodtató, hogy szinte hiányoztak belőlük a kérdések. És a kiadó által szervezett beszélgetések talán abban segíthetnek, hogy a kamaszok eljussanak a kérdések fontosságának felismeréséig. Hogy feltegyék őket egymásnak és saját maguknak. Mert e nélkül gyaníthatóan válaszaik se nagyon lesznek.

 

Pacskovszky Zsolt
Pacskovszky Zsolt

R: Hogy született a Szabadesés? Az írás elején megvolt az egész cselekmény, vagy közben találtad ki?

PZS: A dramaturgiai vázat, a karaktereket előre kitaláltam. Napi egy órát tudtam csak írásra szánni a fordítói munkáim mellett, ezért a megírás időszaka alatt éjszaka, elalvás előtt megpróbáltam részletesen átgondolni a következő egy-két oldalt. Sok apró ötletem támadt ilyenkor, a cselekményen azonban ezek nem változtattak. Tulajdonképp úgy írtam a könyvet, mintha forgatókönyvet írnék. Amelynél mindent alaposan átbeszélünk a rendezővel, mielőtt egyetlen sort is leírnánk. Csak most magammal kellett mindent előre megvitatnom.   

R: Egy pikáns tanár-diák viszonyról van benne szó. Újságcikkekből dolgoztál, vagy interjúkat készítettél? Igazából olvasás közben az is megfordult a fejemben – annyira személyesnek hat a könyv – hogy személyes élményekből táplálkoztál…

PZS: Újságcikkekből egyáltalán nem dolgoztam, nem volt most rá szükségem, mert bőven volt saját élményanyagom, beszélgetnem pedig azért kellett emberekkel, hogy lássam, mi változott a saját kamaszkoromhoz képest egy olyan vidéki, nyugat-magyarországi kisvárosban, amilyenben tizenkilenc éves koromig én is éltem. Néhány fiktív részletet leszámítva nagyrészt olyan élményeket építettem be a könyvbe a saját kamaszkoromból, amelyeket vagy én éltem át személyesen, vagy ismerőseimmel történtek meg. Megtehettem, mert bizonyos külsőségek változtak ugyan, az emberek azonban, fájdalom, nem sokat. Rosszindulat, irigység, rasszizmus, korlátoltság, az önkritika teljes hiánya, képmutatás, agresszió – ezt láttam már kamasz koromban is. Persze mindez itt, Budapesten is jelen van, csak itt jobban ki tudom zárni az életemből, nem fulladozom úgy tőle. A szereplőkhöz is valóságos személyek szolgáltak mintául. Nem akartam a képzeletemre hagyatkozni, mert féltem, hogy akkor a kelleténél több eredetiséget viszek a figurákba, és hamisak lesznek. Csak utólag értettem meg, hogy ebben az egészben valójában nem az érdekelt, ami az eredeti célom volt – egy tanár-diák viszony ábrázolása –, hanem ennek a fullasztó kisvárosi légkörnek a bemutatása a maga nem túl irodalmi figuráival egy ifjúsági regény lehetőségeihez mérten.

R: Ha te határozhatnád meg, hogy öt éven belül milyen (vagy mennyi) Pacskovszky-könyv jelenjen meg, mit mondanál? 

PZS: Azt mondanám, hogy kérdezz könnyebbet. Ebben a pillanatban azt sem látom világosan, hogy hol leszek, és mivel foglalkozom egy év múlva, könyveket írok-e, vagy teheneket őrzök Franciaországban, nemhogy öt év múlva… A Móra Kiadó Lélekdoki sorozatának harmadik kötetét írom éppen, jelenleg ez biztos. És a Szabadesésről megjelent írások hatására erősen foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan lehet, hogyan kellene ma ifjúsági regényt írni. Miért érzi az egyik recenzens irreálisnak azt, amit a valóságból merítettem, és kapásból tudnék rá tíz másik példát is mondani, vagy ha a te recenziódat nézem, hol kell szájbarágósabbnak lenni, mert úgy látszik, az a válasz, ami szerintem finoman benne van a könyvben, talán mégsem jön át – rengeteg kérdés kavarog a fejemben. Ami talán ahhoz vezet majd, hogy írok egy újabb komolyabb hangvételű ifjúsági könyvet. Vagy éppen hogy nem ifjúságit. Addig is dolgozom egy szórakoztatónak szánt, kamasz lányoknak szóló történeten. Igazából azonban nem tudom, hogy mire érzek majd belső késztetést két, három vagy öt év múlva. Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az írás és a műfordítás nálam csak valami pótszer, igazából a rajzkészségemet kellett volna kibontakoztatnom. Szóval, most itt botorkálok a magam kis erdejében, és abban bízom, hogy igaza van a Szabadesésben felidézett nagyapának, aki azt mondja: mindegy, melyik irányba indulsz el egy erdőben, előbb-utóbb kiérsz belőle…

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek