Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM NYERT SENKI

Csinibaba
2013. júl. 8.
Legtöbbünk emlékezetéből feltehetően már kihullott az a vita, amely 1997-ben lángolt fel a Csinibaba című film bemutatója kapcsán. Történt ugyanis, hogy az akkori magyar filmiparban párhuzamosan két Csinibaba létezett. FRAUENHOFFER GYÖRGY ÍRÁSA.

Az elsőt Márton Gyula készítette el egy meghívásos forgatókönyvírói pályázatra, Bambi szalmaszállal munkacímmel, amelynek megrendezésére később Tímár Pétert kérték fel. Tímár aztán, élve rendezői szabadságával, ezt az alapanyagot saját szájíze szerint meghúzta, átírta, és a hazai filmgyártás szűkös lehetőségeihez csinosította – ami végül a két alkotó viszonyának elmérgesedéséhez vezetett (értsd: sértődött üzenetváltások a sajtón keresztül, per kilátásba helyezése a szerzői jogok miatt, stb.).

Bárhol is volt egykor az igazság, Tímár változata siker lett, másfél évtized alatt hivatkozási alappá nőtte ki magát, a film köré szerveződő tematikus bulikkal, koncertekkel mai napig teltházas esteket lehet szervezni, ráadásul a kérdés, hogy Helsinki hozzánk képest nyugat-e vagy inkább kelet, finoman szólva is aktuálisabb, mint a rendszerváltás óta bármikor. A kultfilm sikereiből jócskán kiszorult Márton Gyula pedig a nemrég bemutatott színpadi változattal – legalábbis erről árulkodik, hogy a plakáton elsősorban az ő neve fémjelzi a darabot – ismét megkapta a lehetőséget, hogy megvillantsa saját Csinibabáját.

 

Molnár Zsolt, Mihályi Orsolya
Molnár Zsolt, Mihályi Orsolya

A film és a létrejött előadás közötti legnagyobb különbség (túl azon, hogy égetően hiányoznak a film fő poénforrásául szolgáló trükk-kamerás, esztelenségig gyorsított vagy épp lassított mozdulatsorok), hogy míg Tímár filmje egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokkal, jellemkomikumra építő erős színészi játékkal és tényleges cselekmény nélkül igyekezett megfesteni a ’60-as évek hermetikusan zárt világát, addig a Győri Nemzeti Színház produkciója görcsösen ragaszkodott egy nagy történet lineáris elmeséléséhez.  Értelemszerűen ez a központi szál a disszidált szerelme után vágyakozó Attila (Nagy Balázs) és zenekara köré épült fel, amolyan Made in Hungária-klónná duzzasztva a Tímárnál inkább csak apropóként szerepeltetett mikrocselekményt.  Attila ennek révén például tragikus háttértörténetet kap, agyonlőtt anyával és testvérekkel, öngyilkos apával, Ede (Molnár Zsolt), a zenekar dobosa szerelmi háromszögbe keveredik, a tömbbizalmi fia (Fejszés Attila) pedig váratlanul fellázad az apai tekintély ellen és otthonról megszökve kéményseprőnek áll.  Kerek történet azonban a számtalan ad hoc hozzátoldás ellenére sem jön létre, a sebtében felvarrott mellékszálak inkább csak homályosan lötyögnek a fősodor oldalán, kifejtetlenül, megtörve az előadás egyébként is akadozó dinamikáját.

A másik szembeötlő változtatás az, ahogyan a darab a korszak politikai kontextusát vázolja fel: a konszenzusos hallgatást finoman meglebegtető nyelvezet helyébe egy jóval direktebb és egyszerűbb fogalmazásmód került. Az Amerikából visszatérő erőművész-bokszolót, Boston cézárját (Törőcsik András) annak idején internálták („mintha nem is velünk történt volna”), a Dolce Vitát néző fiatalok pedig a kivetített Anita Ekberg tömeges megrohamozása helyett inkább tömeges „ruszkik haza” kántálásba kezdenek. Ez utóbbi talán még a darab jelenidejében, 1963-ban felcsendülő Satisfaction c. Rolling Stones dalnál is szembetűnőbb anakronizmus.

Amennyiben Kszel Attila és Forgács Péter rendezésének visszásságait egyetlen szóban kellene megfogalmazni, az mindenképp az aránytévesztés lenne.  A darab az elmesélni kívánt történet méretéhez képest aránytalanul nagy színészgárdát mozgat meg, számtalan, a felismerhetetlenségig homogenizált alakkal, és még ennél is több töltelékszereppel. Ilyen például a színlap tanúsága szerint egykor vöröskatonaként szolgáló Gruber papa (Áts Gyula) szerepeltetése, akinek a rendelkezésére álló három mondatból kettő arra vonatkozik, hogy meglehetős kora ellenére sem küzd potenciazavarokkal, a három olasz dzsigoló (Fehér Ákos, Venczel-Kovács Zoltán, Klinga Péter), akiknek jelenlétére még ennyi magyarázatot sem kapunk, illetve Simon bá egykori szerelmének, az Amerikából szemvillanásnyira hazatérő Alíznak (Gyöngyössy Katalin) a színpadra emelése. Ő előbb kólával kínálja az aszketikus pártembert, majd eltűnik a bérházakból felhúzott díszlet takarásában – a szénsavas üdítő pedig váratlanul újra felébreszti a tömbbizalmi testi vágyait.

 

Gyöngyössy Katalin
Gyöngyössy Katalin. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Hasonlóképp sikkadnak el a zömében egyébként szerethető és fülbemászó dallamok.  Míg az első felvonásban többnyire arányosan oszlanak el a prózai és zenés részek (így például a Különös éjszaka, a Fogj egy sétapálcát, az Orion űrhajó legendás betétdala vagy épp a Budapest Pride előtt különös aktualitással felcsendülő Ki mit tud? műsorszám, a Gézengúz. Párbeszéd: „Önök most férfiak vagy nők?/ Mi kérem versenyzők vagyunk”), addig a második felvonás közepétől gyakorlatilag az előadás daldömpingbe csap át, valóban izgalmas, színes énekhangok nélkül. Kivételként lehet említeni esetleg Bartha Alexandrát, aki néhány pillanat erejéig képes volt a Pest megér egy estet c. slágert erővel megtölteni.

A produkció visszásságait egyébként jól jelzi, hogy a legemlékezetesebb dalbetét egyben a legproblematikusabb is. Töreky Zsuzsa (Valaki kell nekem is) intonációs problémáit egy erős előadás esetén akár zavarba ejtőnek is nevezhetnénk, itt és most mégis helyesebb egy, a nagy átlagból kiemelkedő színpadi momentumról beszélni, egy kétségbeesett balladáról, amit az előadó elsősorban színészi, nem pedig énekesi képességeire támaszkodva épített fel. Töreky a rosszéletű, idősödő pincérnő, Margit szerepében és a vele reménytelen liezonba kezdő, mellesleg házas Boston cézárja az est két legerősebb színészi játékát teremti meg, beteljesületlen szerelmük még a három és fél órán át áradó humordömpinget is képes a tragédia irányába eltolni.

A győzteseket előre elkönyvelő Ki mit tud?-ot nézve Törőcsik András teszi fel a kérdést, valamikor az előadás végén: „ki fog itt nyerni ezzel bármit is?”. A kérdést akár feltehetnénk mi is: ki nyert itt bármit is? A másfél évtizede töretlenül sikeres Csinibaba? A Győri Nemzeti Színház színészei? A rendezőpáros, Kszel Attila és Forgács Péter? Esetleg Márton Gyula? A válasz pedig jó eséllyel így hangzik: nem nyert itt senki. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek