Az 1867:XVII. t.c. úgynevezett Emancipációs törvény megszavazását ünnepli a fenti lelkes, túlhevült szavakkal Kohn Sámuel budapesti rabbi, amikor úgy érzi, hogy több évtizedes küzdelem után a zsidóságot a magyarság végképp a kebelére ölelte, és kitárta előtte a teljes vallási és polgári egyenlőség kapuját. Ez a felvilágosodás korában kezdődő, hosszan elnyúló folyamat volt, amelynek legfontosabb állomásai: II. József Türelmi rendelete (1783), amely lehetővé tette számukra a szabad vallásgyakorlást, az önálló oktatási, kulturális intézmények alapítását, megszünteti a különféle korlátozásokat, amelyek a lakhatásukat és a foglalkozásukat illette. Külön rendelkezett a szakállviselés tilalmának visszavonásáról. 1807-ben I. Ferenc rendelete lehetővé teszi, hogy zsidók belépjenek a magyar hadseregbe, 1832-ben pedig eltöröltetik a türelmi adó is, amely eddig komoly anyagi teherrel járt a zsidó polgárok számára. Az 1848-as forradalom és szabadságharc zárásaként 1849. július 28-án, az akkor már Szegeden ülésező Országgyűlés kimondja a zsidók emancipációját.

Ha a magyar történelem egészét tekintjük, ismervén a kiegyezés utáni évszázad tragikus eseményeit, és azt kérdezzük, volt-e ennek a szándéknak a magyarok részéről őszinte és egyértelmű képviselete, akkor egy nagyon szűk időszakot jelölhetünk csak meg, nagyjából az 1867-1918 közötti évtizedeket. Ugyanakkor feltétlenül jelezni kell azt is, hogy a mélyen vallásos zsidó lakosság körében egyáltalán nem volt népszerű az efféle kiegyezés, amely a vallásukat egyből kétfelé osztotta, orthodoxokra és neológokra, s amely felvetette azt a kérdést is: „Lehet-e egy zsidó magyar? Nem!” (1868) Hivatkozhatnánk a nagymihályi nyilatkozatra is, amelyben az óhitűek kiátkozzák a neológokat. (1878)

Mint a fentebbiekből is kitűnik, a honfoglaláskor a magyarokkal együtt érkező zsidóság és az évszázadok során itt megforduló zsidó vallású néptömegek sosem alkottak egységet, jöttek-mentek a történelem rájuk szerencsés vagy tragikus fordulataikor. Míg az Árpád-házi királyaink megtűrték és kihasználták őket, és Budán három zsinagóga is szolgált számukra, hogy vallásukat gyakorolják, addig a Rómától megintett későbbi uralkodók hajlottak arra, hogy kiűzzék őket a birodalomból. (1349, Nagy Lajos rendelete.) Külön kuriózum ebből a szempontból Buda törökök általi elfoglalása (1541), amikor viszonylag békés korszak köszöntött rájuk, bár Buda zsidóságát az ország új urai hajókra rakva a Török Birodalom déli részére szállították, de egyéb bántódásuk nem esett, s így a közben újra betelepülők már nem lelkesedtek Buda visszavételekor (1868), ki is lettek űzve, legyilkoltattak, vagy rabszolgának adták el az élelmesebb, a zsidó szokásokat jobban ismerő magyar vitézek.

Mindezek az események még jól beleillenek az egyetemes históriába, ahol is az egyes népek, vallási közösségek gyakran kerültek végveszélybe, szerencsétlen döntéseik során esetleg a teljes megsemmisülésük sem volt ritkaság. A zsidóság számára azonban már nagyon korán megkezdődött egy irracionális, a kereszténység keletkezésétől fogva érlelődő bosszú gondolata, amely időnkénti esztelen gyilkosságokba torkollott. Ezek a pogromok mindig a vérvád nevezettel illettek, és sajátos pénzszerzési módnak tűntek, ha egy-egy feudális úr financiálisan a zsidó hitelezői markába került. Felsorolásszerűen csak a legjelentősebb ilyesféle tömegmészárlásokat említeném, amelyek, hol hivatalos pereket, hol pedig a zsidó lakosság tevőleges kifosztását eredményezték. 1494: vérvád Nagyszombaton, 1496: Buda, zavargások a budai zsidónegyedben, rablások, gyilkosságok, 1525: a budai zsidónegyed feldúlása, 1529: a bazini vérvád, 30 máglyára küldött áldozat, 1791: a nagykállói vérvád, amely eset azonban már a zsidók ártatlanságának kihirdetésével ér véget, és kimondatik , hogy a Mózes-hitűek vallása parancsolatban tiltja a gyilkosságot, és semmiféle hagyomány nem mutat arra, hogy keresztény vért kívánna a liturgiájuk. A leghíresebb, a tiszaeszlári per tárgyalásáról itt Mikszáth Kámán tudósításait olvashatjuk, s ez egyben egy hosszú folyamat lezárulása is, amikor a felvilágosodás eszméi már a gyakorlatba átvitettek, s egy új, balsejtelmekkel teli korszak kezdete, amikor először lesz nyilvánvaló, hogy a hivatalos politikai antiszemitizmus megjelenésével (Istóczy Győző, 1881.) más dimenziókat, más értelmet nyer a zsidókkal szembeni fellépés.

Eme rettenetes események felsorolása előtt azonban még meg kell említeni néhány olyan pillanatot, amely a XIX. században igazi ünnepként élhettek meg zsidó honfitársaink. 1822-ben került sor az óbudai zsinagóga felavatására, amely egy vallására büszke, a művészetek és a jó ízlés terén európai szellemű műalkotással ajándékozta meg a gyülekezetet, vagy az 1859-ben átadott Dohány utcai templom, amely azóta is e térség legnagyobb zsinagógája, és a magyar főváros büszkesége. Meg kell említenünk a Nyugat körüli szellemi mozgalmat, amely kételyek nélkül forrasztotta egybe az akkori magyar szellemi élet különböző vallási és társadalmi rétegeiből jött írókat. Ugyanakkor a magyarsággal való őszinte azonosulás felemás fogadtatását jelzik az 1848-as forradalom eseményei. Pozsonyban a zsidók elleni pogromok, Budán a nemzetőrségbe való befogadásuk elleni megmozdulások mutatják a Petőfi által csak „német polgárságnak” jelölt hazafiak antiszemitizmusát. Székesfehérváron Pulszky Ferenc zseniális fellépése, a városból a zsidókat kiűzni akarók ellenében, a megmozdulás vezetőinek felakasztásával riogató fenyegetőzése teremt csak rendet. 

A kötet dokumentumainak túlsúlyos része már a Tanácsköztársaság leverése utáni idők zsidóellenes törvényének, a numerus claususnak (1920) a bevezetésével, az egyre radikalizálódóbb közélet jelenségeivel foglalkozik. Itt már csak hamis hangokat hallunk, egyre hitelesebbek lesznek a cionizmus atyjának, Herzl Tivadarnak a szavai: „Nem vagyok a nyomorúság spekulánsa. De eléri a magyar zsidókat is, brutálisan és annál keményebben, minél később, annál vadabbul.” (1903) Az egyetemi zsidóverések, majd a fasizálódó, a Nagy-Magyarország visszaállításának szellemében egyre szűkebb mezsgyén mozgó politikai akarat és botrányos politikai kultúra teszi lehetővé, ad igazolást a hitleri Németországnak tett engedményeknek. Ebben a szomorú történetben a jelen keretek között még csak felsorolni is lehetetlen a vészkorszak egyes állomásait, a zsidótörvények hatását, az első deportálás leírását, amely 1941-ben történt, Kőrösmezőn, ahol a Galíciába indított vagonokban 23.600 ember halt meg.

A kötet dokumentumai alapján, amelyek végül is a leghitelesebb forrásoknak tűnnek, szinte hihetetlen naivitás és vakság jellemezte a magyar kormány prominenseit, így Horthy Miklóst is. Csak a legprimitívebb politikai szubkultúra érvényre jutása riasztotta fel álmából, és, vélhetően, az európai hatalmak vészjelzése, hogy 1944 késő nyarán már határozottan ellent tudott mondani a pesti zsidóság deportálásának. Pedig Schlachta Margit levelei évekkel előbb fölnyithatták volna a szemét az országában történt valóságos eseményekről. (1072. o.) De ugyanezt a naiv szemléletet tükrözi Déry Tibor és Illyés Gyula Nyilatkozattervezete is (1934), amelyben osztályalapon ítélik meg az antiszemitizmust, a kapitalista zsidókra lehet haragudni, a sóher nyócker és a vidék proletárjaira nem.

Mintha Ady halálával, Jászi Oszkár emigrációjával megszűnt volna az az értelmes párbeszéd, amely immár majdnem száz éve hiányzik a magyar politikai kultúrából és az emberek lelkiismeretéből. A vészkorszak után is képtelen volt a magyar társadalom beismerni rettenetes bűneit, csak áthárította és kitért előle, vagy újabb és újabb fantazmagóriákat gyárt és gyártott. A félmillió honpolgár hiánya senkinek sem fájt. Nem volt rákényszerítve, hogy bármilyen lelkiismereti alapon mélyen magába nézzen. Ennek a fájdalomnak a dokumentumai sajnos hiányoznak a kötetből. Alig találunk utalást a deportálásokból hazatérők megaláztatására, az újabb és újabb pogromokra (Miskolc, Kunmadaras stb.), amelyekben tisztán kivehető, hogy ezeket az embereket a vagyonukat elrabló közösség már nem kívánatos személyeknek nyilvánította, és ha tehette, az őket védő jogszabályok és megfelelő intézkedések hiánya miatt visszataszította az előző korszak kiásta sírjukba.

Egy ma élő magyarnak ez a legsúlyosabb ítélet. Maga és a lelkiismerete számára. Ez az, ami örökké szégyenteljes és kíméletlenül fáj.