Amikor hallom hangjának abszurdba hajlását, amikor beenged az iróniájába, akkor igen érdekes. Amikor tartalom nélkül sorol bizonyos holmikat: kakukkos óra mögé ragasztott értesítés, portán név nélkül leadott bonbon, tejfog antik bonbonniere-ben, akkor ezekben a lektűr tárgyaira ismerek. A kötet elején szerencsétlen ezzel az ambivalenciával találkozni, de később már úgy látom, a kevésbé sikerült szövegek inkább szerkesztői gyengeségről tanuskodnak, mert a sikerült szövegek meggyőznek.
A szerkezet persze rögtön izgalmas – vérbő posztmodern: romokból, hiányokból, töredékekből az olvasó által hunyorítva összelátott kép ez a nyolcvanhét valamin kívül eső részlet. A szerző matematikai halmazjelzéssel sorszámozva írja cím nélkül ] 1.[-től ] 87.[-ig az egymondatos, vagy befejezetlen, vagy egy lélegzetre kimondott, vagy tagoltan felépített részleteket. Így kötetbe rendezve tulajdonképpen az a legérdekesebb, hogy min is esnek kívül ezek az írások – az érdekes formai megoldás miatt pedig még a szokásosnál is fontosabb a kötet címe, amely azonban a nyolcvanhét írás világához, helyéhez, hangulatához képest értelmezhetetlen: tangram, egy másik földrész, másik kultúra tán valami mást is jelentő kirakós játéka. Nyilván nem az a baj, hogy a cím nem fejti meg, hogy a kötet részletei micsodán is vannak kívül, hanem hogy sejthető köze sincs a szövegekhez. Illetve ott van a kötet záró, „] 87.[”, amelyben damaszt origamidarut emleget a szerző alighanem (nyomdahibából „fészkeveszett”, mert gondolom) fészkevesztett egyedekről szólva, a korábbi, egybetartozó szövegek nézőpontjaitól feleslegesen eltávolodva, tán összegző szándékkal.
És most röhejes leszek, mert egyetlen karakternyi formai hibát fogok felemlegetni, de a kötet érdemes a szőrszálhasogatásra. Fent idézem, hogyan található a könyvben a szerzői szándék szerint a feladaton, a problémán, az életen kívül eső tartalmakról, világról, lehetségesről szóló szövegek sorszámozása – azonban hiányzik a pont után egy karakternyi szünet, mert a jelentéssel bíró formai szokások szerint bármilyen logikai egység elején és végén szünet nélkül zárnak a(z írás)jelek. Netán akarhatta volna úgy is a szerző, hogy a szám előtti szünet felesleges: abban is van rendszer, mindenesetre ez így nem tűnik logikusnak – persze túltesszük magunkat rajta.
Ahogy nézi a férfiakat, amilyen célból, amilyen korból, az róla szól, valóban, akár úgy, ahogy Esterházy Egy nője a férfiról, a Tangram a nőről. Ez a nő merész, ahogy megírta, gyerekként is önálló, érzelmes kritikus. Ez a nő szimpatikus, ahogy beszél. Ahogy a ] 11.[-ben ház képében ír egy férfiről, bár kitalálható, de olyan részletekkel írja le, amitől hihető lesz, aztán a ] 12.[-ben egy frappánsan rövid és csiklandozóan pimasz történettel mond el egy másik férfit, majd a ] 13.[-ban egy tán több mint kétezer éves villanásnyi sztoriban valamit a férfi érzékenységről, a ] 14.[-ben pedig egy vágyott férfit: ez az egység például jól működteti azt a szerkezetet, ami által ezek a részek egésszé állhatnak össze. A ] 15.[ aztán semmitmondó közhely a férfiről, aki a „Személyiségem burkait … leránt rólam mindent, akár a hagyma héját…”, mint ahogy akad még pár ilyen – ezért egy írót sem kárhoztatunk, nemhogy elsőkötetest, ellenben a szerkesztői munkát valaki nem végezte el. A könyvben egyébként két sorozatszerkesztő neve van feltüntetve.
Ugyancsak a szerkesztőnek lett volna a dolga az egész köteten úgy végigmenni, hogy egyértelműen láthatóvá váljon a szerző gazdag leírói szókincse, amelyben vannak aktív használatból kikopott alakok, tájjellegű szavak, amelyekkel más és más tónusú világokat fest le, így a ] 16.[, amelyben Adyt Léda elképzelt megismerkedésük pillanatában tekintetében tükröződve láttatja, és amely részlet bár szellemes, finom, de egyenetlen, pedig apró pontosításokkal remekbe szabott lehetne. A ] 17.[ ugyancsak erős anyag, az előzőhöz képest sok pontatlansággal. A szövegek többségét nagyon lehet szeretni, mert drámai súlyuk tudatában játékosak – erre egyik kézenfekvő példa a ] 20.[, amelyben Csehov Ivanovjának egyik nőszereplőjével gondolkodik egy estélyen. Érdekes a folytatása, a ] 21.[, amelyben a szerző a sztori következő epizódjában változtat az elbeszélőn. Izgalmas lenne olvasni egy Szil Ágnes-könyvet, ami a Csehov dráma köré íródna. És itt azon is morfondírozni kezdek, hogyan született ez a kötet, hogyan állt össze, mit akar: úgy tűnik, írások voltak, aztán jött csak a rendező gondolat, ezáltal igazán változatos anyag jött össze. A ] 22.[ egészen más hangon szólal meg, de már az eddigiek szerint (ha ugyan sorban olvastuk, mint ahogy nem muszáj) egy ráismerhető szerzői hangon. Ez a hang női – nyilván sokféle, nemcsak női, de ennél az írásnál kifejezetten érdekes, hogy női, ugyanis „eljövendő” férfiról ír, egy majd sokat hallott klasszikus férfi-sztorit elmesélve.
Van ezeknek a számozott részleteknek valami sajátos kérdésfeltevése is, esetleg állítása, az, hogy a szerelem úri mulatság. És ez a kérdés a szöveg formailag jelzett világa felé, a ki nem mondott, el nem beszélt élet felé fordít, miközben odaveti: a tisztességes nő ] 7.[, és a bátor férfi ] 24.[ nem létezik, és ez kifejezetten mulatságos indirekt válasz az esetleges kérdésre.
A női látásmód, amit ebben a könyvben élvezhetünk, szemtelenül, sőt szemérmetlenül felesel az ismert férfi látásmódra – amilyen a kanonizálódott irodalom túlnyomó többsége, amivel, teszem hozzá azonnal, semmi baj nincs, jó, rossz, olyan, amilyen, akár nőszerzők is írták, írják. Ebben a könyvben például nem az a baj a ] 25.[ és ] 29.[ közötti darabokkal, hogy se nem női, se nem férfi, hanem, hogy legfeljebb vázlatnak értelmezhetők – nincsen kép, amit nézhetnénk, nincsen állítás, nincsen érzés, amihez viszonyulhatnánk, bár mindegyikben benne van a lehetőség. A ] 30.[ semmitmondó: a bibliai teremtéstörténetet magára húzva körbejárva állít valami homályosat talán, de annyira konformista, hogy elalszik a kíváncsiságom. A ] 32.[, a kézcsókról írt tiráda ugyancsak érdektelen – azon kívül nem mond semmit, mint amit az első mondatban állít, pedig jó felütés: „Vannak bizonyos férfiak, akik szeretnek kezet csókolni, valamiért.” A ] 35.[ egy svungra elmondott hétköznapi drámaisága elveszhetne az előtte és utána levő érdektelen írások közt, ha az ember nem vette volna már észre eddigre, hogy érdemes figyelni.
A ] 37.[ a nőolvasó kedvére való feminista összekacsintás, amit már a következő néhány mondatos ] 38.[-ban igyekszik kompenzálni. Amíg egy nő nem nyugodt afelől, hogy a férfidominancia kritikája nem férfiellenes, hanem nőpárti, addig rossz érzése lesz nagyon sok mindennel, a saját állításaival kapcsolatban is. Szil Ágnes írásai alapján birkózik ezzel a feladattal, de úgy néz ki, nem áll rosszul – mutatok egy erre vonatkozó jó mondatot, amely a ] 45.[ szövege: „Ha apánk meghal, csak egy dolgot mondhatunk: Most rajtunk a sor.” Ehhez tartozik a követező, apánk haláláról szóló történet, a ] 46.[, és az újra másféleképpen, ezek után következő, jól kondicionált, gyors, erős szövegek. Utána legalább ennyi (nem azt mondom, gyenge, de) ide nem illő, legfeljebb külön magyarázattal beilleszthető darab: érezhetően egy másik kötet, mű részei lehetnének, alighanem sokkal jobb fényben tűnnének fel: ] 58.[, ] 59.[, ] 60.[. Van a kötetben aztán néhány, kifejezetten érdektelen szöveg is, gyaníthatóan nincs az a helyzet, amelyben érdekessé tudna válni – ilyen például az ] 52.[ ] 53.[. A könyv vége felé pedig mind több homályos, némiképp impresszionista hangulatú írást olvasunk, úgyhogy a ] 74.[-nek, a ] 79.[-nek, a ] 80.[-nak, ] 84.[-nek örülünk, amelyik újra a korábban megkedvelt, határozott hangon szól.
Szil Ágnes több helyen virtuóz könnyedséggel, humorral, mesélőkedvvel dolgozó író, akinek a következő könyvéhez egy odaadó, kegyelmet nem ismerő szerkesztőre lesz szüksége.