Egy kis irodalomóra: Qu Yuan az első jelentős kínai költő (mellesleg főhivatalnok) a Hadakozó fejedelemségek korában élt valamikor a Kr.e. IV-III. században. Reformtörekvései miatt lett végül kegyvesztett – efelett érzett sirámait a Száműzetés című elégiájában meg is énekelte. Amikor a hír, hogy szülőföldje a hadakozó fejedelemségek közül a rövidebbet húzta, eljutott hozzá, bánatában a Milo folyóba ölte magát. Mindez az ötödik holdhónap ötödik napjára esett, mely évfordulóról azóta is megemlékeznek szerte Kínában: hívják a „dupla ötös ünnepének”, a „költő napjának”, a „sárkánycsónak ünnepének” – az utóbbinak azért, mert a helyiek ilyenkor sárkányhajó versenyt rendeznek, így tisztelegve a hazaszeretetéről híressé vált poéta előtt, kinek holttestét a fáma szerint kortársai hosszan keresték még a folyóban.

És, hogy mindez hogyan jön az elsőfilmes Andrea Segre A lány és a költő című filmjéhez? Mondhatni: ezer szállal átszövi és keretbe foglalja a kínai lány, Li (Tao Zhao) és a horvát halász, Bepi (Rade Šerbedžija) barátságának történetét. 

A nő harminc körüli és adósságrendezés fejében végez rabszolgamunkát Olaszországban: előbb egy római textilgyárban, majd Chioggiában egy tengerparti kocsmában – a vágya, hogy hátrahagyott nyolcéves fia egy napon csatlakozhasson hozzá. A férfi hatvanon is túl van, özvegy már egy ideje, és a helyi halászközösség megbecsült tagja – a többiek költőnek becézik, mert bármilyen témáról képes összehozni egy négysorost. Törzshelyén a pult mögött szerencsétlenkedő, olaszul alig beszélő Li is megérinti, akivel szép fokozatosan a barátság is kezd szárba szökkenni. A nő már a nyitó képen Qu Yuant idézi és az apja is halász – ugyanolyan álmodozva nézik mindketten a tengert, szívják magukba a sós víz illatát, és a távoli óhaza is közös nevezőre hozza őket: Bepi beilleszkedett ugyan már harminc év alatt az olasz halászok közé, de a kocsmai beszélgetések során időnként azért még előjön, hogy valójában horvát.

A film lírai hangulatát gyönyörű melankolikus képek teremtik meg: minden álomszerű a lagúnák között, az utcákat téli köd burkolja, a víz időnként elborítja a parti krimókat és a helyiek bokáig gázolnak benne, a cölöpökre vert halászkunyhó körül lágyan hullámzik a kék tenger, a háttérben a hófedte Dolomitok. A végtelen tenger, a távoli horizont, a hatalmas szürkéskék ég mind hívogató, a messzi haza utáni vágyakozás szuggesztív képi megfogalmazása. A rendező líraiság iránti fogékonyságát az eredeti olasz cím szintén jelzi: az Io sono Li egyszerre játék a kínai lány nevével és az „itt” helyhatározóval.  

A gond nem is az aprólékosan megtervezett és kivitelezett formából, hanem a tartalomból adódik. Segre, aki eredetileg egyébként dokumentumfilmes, roppant kiszámítható módon építi fel a film cselekményét: lényegében minden, amit a néző előre megjósolna a szüzséből, be is következik. A fura barátságot sem Li környezete, kínai munkaadói, sem pedig Bepi halásztársai nem nézik jó szemmel: az előbbiek szerint árt az üzletnek, ha a nő a helyiekkel barátkozik; az utóbbiak pedig úgy látják: Li a házasságra hajt, a horvát halász „pénzére”.  Az egyik fiatalabb halász személyében még a rasszista klisék is előjönnek, a konfliktusok kiszámíthatók, ahogy a történet végét is előre borítékolhatjuk. 

Pedig a rendezőt nem kisebb ambíció hajtotta, mint hogy filmjével az olasz neorealizmus előtt tisztelegjen. Hogy a tradicionális kikötői kocsmában manapság már nem a „mamma”, hanem egy kínai nő szolgál fel, az olaszországi változások metaforája – a környezet szintén autentikus: a szereplőktől megkövetelték, hogy a forgatás előtt helyi halászokkal és gyári munkásokkal töltsenek három hetet; a történetet inspiráló kínai hölgy maga is feltűnik egy epizódban. A dokumentarista, neorealista hagyomány és a költői látásmód keresztezése azonban valami fura hibridet eredményez, ami realistának túl lírai és elnagyolt, lírainak viszont túl melodramatikus, amit még a filmzene is túl patetikussá tesz. 

A két remek főszereplő (Tao Zhao megkapta a David di Donatello-díjat az alakításáért) és a finom érzékenységű operatőr (Luca Bigazzi) remek, emlékezetes pillanatokat teremt, összességében mégis azt kell mondjuk, A lány és a költő sokkal inkább egy elsőfilmes szárnypróbálgatása, mely azt a benyomást kelti, hogy rendezőjének játékfilmesként mindenképpen a lírai irányt kéne tartani, és ehhez passzoló, kevésbé sablonos tartalmat találni a jövőben.