Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ZENE EZ EGYÁLTALÁN?

Relatív (át)hallások – első nap
2008. jún. 3.
A címben foglalt kérdéssel valószínűleg a „Relatív (át)hallások” nemzetközi kortárs zenei találkozó legfontosabb felvetését feszegetjük, mégis csak részválaszokkal tudunk szolgálni. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA.

Két nap, kilenc – mondjuk így – koncert, számtalan fellépő, akik egyben a közönség nagy részét is alkotják. A fesztivál címe sokkal rosszabb a jogelőd Szünetjel elnevezésnél, ráadásul alig visszafejthető, pontosan mire is utalnak vele a szervezők. Az alcímben foglalt „kortárs zenei találkozó” is igen semmitmondó, akik megjelentek, mégis egészen pontosan tudták, hová érkeznek. Illetve sejtették, mely zenészi kör képviselői foglalnak majd helyet velük szemben a játszótéren, és az is tudható volt, hogy a fellépőknek a pillanat megragadása, valamint a hangszereknek, az alkalmazott tárgyaknak és eszközöknek a konvencionálistól totálisan eltérő alkalmazása a célja. De egy pillanatig maradjunk még a játszótér kifejezésnél! Élénken emlékszem, amikor a Szünetjel Fesztiválon Martin Klapper egy halom gyerekjátékot ömlesztett maga elé és azokkal adott koncertet. Azóta nem tudom színpadként értékelni az improvizatív-zajzenei koncertek előadói terét, pláne, hogy az ilyen eseményekhez rendszerint napközbeni interaktív-workshop is társul. A szellemiség tehát nyitott és befogadó, ezért joggal várhatta el a fellépő is, hogy a közönség hasonló szemlélettel közelítsen produkciójához. Ezt az egyet mindenképpen szavatoltam volna előre is, mert a műfaj közönsége rendkívül elszánt és kitartó. A Szünetjelből újjáéledő Relatív (át)hallásokra ugyancsak a kemény mag érkezett, olyan húsz ember, de a számok nem árulnak el semmit: nem tagadhatom, a néhány rettenetes kamu ellenére rendkívül fontosnak tartom, ahogyan az improvizációról, a sohasem volt zenékről, a zaj és zenei hang viszonyáról és mindezekből következően magvas kérdésekről szóló gondolkodást kiprovokálják a szervezők.

Július Fujak
Július Fujak

A nyitány hangulatilag alulkalibrált aurája pontosan vette célba a kanonizált kortárs művészetet. Célzó szerszámként John Cage és Karlheinz Stockhausen hagyatékát hívta segítségül a cseh konceptualista (jelentsen is ez bármit!) Jozef Cseres. A farmeres poszt-hippi az elé helyezett íróasztalon dobókockával generálta az esetlegességet (éljen az aleatória!), amelynek örvén sajátos kirakósjátékba kezdett. Tulajdonképpen esélyünk sem volt megérteni, hogy a gyertyatartó-szerű tárgyakra a dobókocka sugalmazása alapján miféle szimbólumokat applikált, de azt hiszem, az efféle káosz természetes velejárója volt a produkciónak. Kellő idő elteltével négyen helyet foglaltak az íróasztal előtt, és egyidejű felolvasásba kezdtek magyar, német, cseh és angol nyelven. A tökéletes értelmezhetetlenség uralkodott, miközben Cseres a BULLSHIT! feliratot rakta ki a padlózatra, és ezzel véget is ért a konceptualizmus. Azon meglepődtem, hogy senkit nem érdekelt a négynyelvű szöveg-szövet anyaga: én megnéztem, a magyar szöveg John Cage-től származott. A zenét filozófiai oldalról közelítő Cseres gyermeteg játéka egyike volt azon határátlépő eseményeknek, amely egy ultraradikális zenei fesztiválon sem helyénvaló.

Nem így a „szlovák improvizatív zene apostola”-ként jellemzett Július Fujak. Félórás szólózongora koncertje elsősorban a filozófus Emmanuel Lévinasra hivatkozott, tőle szerepelt néhány idézet a kivetítőn. A transzcendencia ugyanakkor visszavezet Szkrjabinig, Ligetiig, Lisztig és talán még Satie-ig is, ezért a néhány csilingelő gyerekjáték és elektro-akusztikus (de nem digitális!) hangmanipuláló eszköz közé foglalt zongora akarva-akaratlanul is idézte az említett szerzőket. Harmóniáról, dallamról, ritmusról beszélhetünk ugyan, de ezen alkotóelemek strukturáltsága nélkül értelmetlen volna. Ha nincsen szerkezet, akkor helyette a folytonos felszínre töréssel kell szembesülnünk: az improvizációnak a tanulható formalizmustól eltávolodó válfaja, az ismétlődés mellőzése és a hirtelen adódó témák továbbvezetése erre pedig tökéletesen alkalmas. Fujak kapaszkodója a kivetítőn megjelenő néhány téma, például az egyik nyitrai kereszteződésen áthaladó vak ember érzékelésének felnagyítása volt (Fujak Nyitrán lakik). A megértésre való törekvés mint kompozíciós elv mindenképpen egyedi, a helyben megszülető zene tovagördülését pedig ez esetben a csukott szem és a tökéleteshez közelítő relaxáció segítette.

Suture
Suture

A találkozó kiemelkedő teljesítményét a most tekerőlanton játszó francia Eric Cordier és a japán dobos, Seijiro Murayama duója, a Suture nyújtotta. Hagyományos zenei mozzanat itt sem történt, ám némi műfajisággal már vádolhatjuk a zenészeket. Produkciójuknak a dzsessz felől érkező megközelítése feledtette a háttérnélküliséget, mintha ma is élő tradíciókat dolgoztak volna össze avantgarde törekvésekkel. A tekerőlant alkalmazása így már nem is tűnik olyan fricskának, mint amilyennek élőben gondolhattuk: igaz, Cordier majd’ darabjaira bontotta a gyönyörű hangszert, a kísérő burdon-húrokat néha kiakasztotta, később pedig csak azokon játszott. A hangmagasság és a dinamika lefojtása, a szolid elektronikába oltott effekthangzás távol állt bármiféle lüktetéstől, de ugyanezt elmondhatjuk Murayama dob-játékáról is. A saját nemzet tradicionális hangszeréhez visszanyúlni mégis olyan gesztus, amely azt sejteti, hogy a jelenkori mű a múlt hagyatékával együtt válik értelmezhetővé. Komplexitás, kikacsintás és a szükségesnél kicsit hosszabb játékidő jellemezte az előadást, ami egyébként mintha a szcéna legnagyobb problémája is volna. Nagyon nehéz mindentől elszakadni, és ha már úgy érezzük, hogy ez sikerült, a zenében még mindig ott ketyeg az óra. Hogyan kell elkezdeni és mikor kell befejezni egy darabot, egy hangkölteményt? – erre nem találtam választ a két este során.

A német Jens Brand zajlemezt hallgattatott meg a közönséggel, majd a Google-on keresgélt valamit – de ezt már csak elmesélésekből tudom, mert a kamu-szag idejekorán kihajtott a teremből. A hanglemezhallgatás ebben a formában nem tartozik az önálló zenei alkotás körébe: álértelmiségi pojácáskodásként hat átvetett lábbal műélvezetet mímelni, miközben úgy teszünk, mintha a kontextusától megfosztott, analóg lemezre préselt, egy bitesre butított digitális zaj önmagából adódóan magas művészet volna. Ezért az S16 koncertjéről is lemaradtam, mert egészen hazáig rohantam. Másnap azért visszamerészkedtem…

 

Kapcsolódó cikkünk:
Végső Zoltán: Senki nem hozott laptopot / Relatív (át)hallások – második nap

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek