Jakatics-Szabó Veronika: Olvasónapló / Mélycsarnok
2013.08.02.

Mire való a könyv a digitális világban? Például szép. És van benne valami intim, ami a megfogható irodalmi élvezet nosztalgikus világába repít. Jakatics-Szabó Veronika Olvasónapló című kiállítása a Mélycsarnokban próbálja a könyv papírvilágába beszippantani az olvasót. FÜRTH ESZTER KRITIKÁJA.


  
Amikor már egy közepes méretű, ízléses női táskában is elfér egy egész könyvtár, elgondolkodtató, hogy mi is a szerepe a klasszikus, nyomtatott könyvnek. Bizonyára nem, vagy legalábbis nem elsősorban a tartalom. Ha összevetjük, hogy milyen adatmennyiség fér el egy emberölésre is alkalmas, malomkő súlyú papírhalmon, vagy egy fogtömésnek is beillő elektrokütyün, minden bizonnyal a miniatűr eszköz nyer. A könyv testi formájában luxus lett, a számítógéptől ellopott időben elővehető bűnös élvezet, hiszen hiányzik belőle minden, ami mai. Ennek ellenére könyvet olvasni, támasztani a gerincét, érezni a súlyát, megnyálazott ujjal lapozni, friss nyomdaszagot szimatolni vagy illusztrációt tapogatni jó. Jakatics-Szabó Veronika szerint pedig nemcsak jó, hanem hozzájárul az értelemalkotáshoz is. 

Jakatics-Szabó Veronika már korábban is ízlelgette a szöveg és kép közti képlékeny határvonalat. Korábbi kiállításain (ld. cikkünket itt – a szerk.) Rónai-Balázs Zoltán verseit olvasta képpé, most pedig magát az olvasást, a könyv kézben tartásának élményét vizsgálja. A könyv és az olvasás számára ugyanis nem csupán a szavakat, vagy a történetet jelenti, hanem annál tágabb értelmet nyer. A Mélycsarnokot Jakatics-Szabó kellemes olvasózuggá alakította, ahol a könyvvel töltött idő meghitt pillanatait élvezhetjük. A szavak itt nem is olyan fontosak, sokkal nagyobb szerep jut a könyv térben elfoglalt helyének, kiterjedésének, textúrájának és tapinthatóságának.


  
A kiállítás terébe egy kifejezetten erre az alkalomra készült videó csalogat minket, amelyen Jakatics-Szabó Veronika egy klasszikus kanapéra rogyva kezd könyvolvasásba. Úgy a környezet, mint az olvasó és a könyv hétköznapiasan kényelmes hangulatot áraszt. Semmi csillogás, színes-szagos 3D élmény, csupán a több évtizedes, nagyi polcáról levadászott klasszikus. Az olvasó a könyv kézbevételekor eltűnik, feloldódik a szövegben, így csak a szellemként lebegő könyv látható. A semmiben függő szöveg életre kel olvasás közben, míg ha a videón olvasó művész leteszi, holt testként fekszik a kanapén, hogy aztán az olvasás aktusa újra életre keltse.

Szintén erre a kiállításra készült Jakatics-Szabó másik videója, amely Az olvasás intimitása címet viseli. Az olvasó lány szempillái a könyvlapokra hullanak, ahol vándorlásba kezdenek, és hol arccá, hol fává, hol tájképpé állnak össze. Az olvasói tekintet képet rajzol a szövegre, ami egyértelműen utal az olvasói kreatív értelemalkotásra, az értelmezés történetet újraíró gesztusára. 

A kiállítás mottójául választott Walter Benjamin-idézet még egyértelműbbé teszi a videók által előrevetített célkitűzést: „A könyvek birtokbavételének valamennyi módja közül a saját kezű megírás tekinthető a legdicséretesebb módszernek.” Az olvasás, értelmezés szöveget újraíró természete nem újdonság, a kiállítás gyengébb darabjai azok, amelyek egyszerűen ezt a tételt ismétlik, nem tágítják, nem adnak hozzá újabb kérdést az olvasó társszerzői aktivitásához. 


  
Már-már gyermekien egyszerű és ártatlan például a Könyvek az udvaron akciót megörökítő fotósorozat, amely elmeséli, hogyan helyezett el Jakatics-Szabó Veronika könyveket egy budapesti bérház udvarán, hogy azok ott új kontextusba kerülve nyerjenek új értelmet. A művész komoly arccal néz körül a sárga kőkockán sorakozó könyvek között, és saját bevallása szerint „közben végig, egész idő alatt az ember és a könyv hihetetlen esendőségén és sérülékenységén” gondolkodott. Nos, becsszó, mi is ezen gondolkodunk folyton, de ettől még sokkal nem gazdagodik az olvasásról alkotott képünk.

Sokkal erősebbek a kiállítás azon darabjai, ahol a művész a könyvtest fizikai létén, értelmezésben játszott szerepén töpreng. A kiállítótér meghitt olvasószoba enteriőrje könyvtapogatásra csábít, amit a kiállítás ki is elégít. A már korábbról ismert, lapozgatható versképregényeket például nekem újra végig kellett fogdosnom, a nyitható és csukható műtárgy izgalma úgy látszik, nem kopik meg. Rónai-Balázs Zoltán más versei leporelló formában öltenek képi formát, amit ugyan lapozgatni nem lehet, viszont bármilyen irányból közelíthetünk hozzá. Így a versek linearitása megtörik, az írás szövegszerűből képszerűvé válik, hiszen az összefüggő verssorok egy-egy szövegbuboréknyi darabkákká hullanak szét.

A könyv testjellegét mi sem emelhetné ki jobban, mint a Könyvember, illetve a Vitatkozók című installációk, amelyeken egymás mellett sorakozó könyvek gerincére rajzolt emberi sziluettek élik könyvéletüket. A kiállítás korábban felvetett egyszerű tétele, miszerint a befogadó aktív, az olvasás pedig új értelmet ad a szövegnek, itt új tartalommal bővül. A szöveg absztrakt világába belép a könyvtest nagyon is fizikális jelenléte, a képiség, na meg a tapintás jelentősége. 

A kiállítótér egyik puha sarkában végre lehuppanhatunk a kanapéra, és kézbe vehetjük a művész festménykönyveit. A Római utazásról készült képnapló finom, pókhálószerű lapokból áll, amiket csak óvatosan, félve érinthetünk. Az emlékeket, emlékfoszlányokat, városi impressziókat őrző lapok olyan tünékenyek, mint maguk az élmények, az áttetsző lapok pedig egymásba játszatják a különböző oldalakat. 

Fotók a kiállítás megnyitójáról: Andorka Tímea
Fotók a kiállítás megnyitójáról: Andorka Tímea
Egy másik könyvecske Karinthy korát és a század eleji kávéházi hangulatot idézi fel. A finom darab nagymamáink míves emlékkönyveire hasonlít, ahol még komolyan vették az emlékrajzolást. Arcok, hangulatok bukkannak fel itt-ott a könyvben, közöttük pedig üres lapokat pörgethetünk át, keresgélve az újabb finom rajzokat, idézeteket. A beragasztott Szerb Antal-novella sűrű illusztrációt kap, ami nem csupán vizuális ingerként, hanem a papír textúráját megváltoztató elemként épül be az elbeszélés szövegébe. A lapok súlya, a tinta fényes felülete mind az írás fizikai terét hangsúlyozzák, ami ebben az esetben uralja a szöveget.

Jakatics-Szabó Veronika felhívja rá a figyelmünket, hogy az olvasás során élővé váló szöveghez ugyanúgy hozzátartozik a papír textúrája, súlya, mintája, színe, mint a szavak jelentése. Az olvasás új értelmezést, új szöveget hoz létre, de ebben éppúgy szerepet kap a könyv simogatása, szaglása és kézben tartása, mint a szövegből kihámozható értelem. A befogadás tapinthatóvá válik, és megajándékoz minket azzal, amire egy monitor sosem lesz képes.

A kiállítás megtekinthető 2013. augusztus 8-ig.
Szerző: Fürth Eszter