Social Error / A Szputnyik Hajózási Társaság és a Nemzeti Színház közös produkciója
2013.07.01.

Nincs sötétből kényelmes kukucskálás, a Social Errorban a játék részei vagyunk, ahogy a világ részei, itt is, ott is használnak minket néha, de egyiket sem áll módunkban különösebben befolyásolni. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Különben azt gondolom, hogy a világ addig nem változik meg, amíg Orwell 1984-ét referenciálisan vonatkoztatni tudjuk rá. A Social Error problémaköre egyidős a civilizációval, birka lelkünknek és az egymás iránti érdektelenségünknek csak a mikéntje alakult át az idők során. Ám ezek a viszonyok nemzetenként igencsak eltérőek, s az előadás egy semleges terep kialakítására törekszik, ami bár másként, de értelmezhető Grazban, Lipcsében, Mainzban, Pármában vagy Kolozsváron.

És mi Budapesten is a saját, általános, kis szorongásainkkal töltjük ki az előadás üres helyeit, a háttérben elinduló videofelvétel erőszakos szurkolói az ultrákra, a zenés oktatófilm a felesleges és veszélyes utcai tüntetésekről a mi felesleges és veszélyes utcai tüntetéseinkre emlékeztet, a Nagy Testvér pedig, aki vaktában osztogatja a sokszor teljesen értelmetlen parancsait, nos, az ő szerepére is lennének jelöltjeim a magyar közéletből. A lényeg mindebből csak annyi, hogy az előadás Budapesten budapestivé változik, mégpedig a közönség teremtő munkája által, ezzel az aktussal kerülünk be a Social Error terébe, nem pedig akkor, amikor például a színpadra hívnak minket.

Mert közben a színpadra is kerülünk, a Nemzeti Színház hatalmas színpadára, amikor a tizenhárom színész (tízen a Szputnyikból, hárman a Nemzetiből) azt a feladatot kapja a Nagy Testvértől, hogy használja a nézőket valami szépre, valami jóra. Gyors kupaktanács indul meg a szereplők között, majd elindulnak a közönség hölgytagjai felé, hogy a színpadra tereljék őket. Ülök a helyemen, és arra gondolok, hogy én aztán juszt se, de Jankovics Péter a székem karfájára ül, és addig győzköd – egyébként roppan kedvesen – amíg csak azt veszem észre, hogy én is fent állok, iszonyú érzés. Ezután Hevér Gábor arra kéri a férfi nézőket, hogy álljanak fel, és tapsolják meg a nőket, kicsit feszengős ez is, de sokat nevetünk közben.

Máskor azt a feladatot kapják a szereplők, hogy nyerjék meg maguknak a közönséget. Ekkor a színpad elejére szaladnak, és igyekeznek minél több embert rávenni arra, hogy utánozzák az általuk felkínált gesztust: integetés, csókdobás stb. „Valósítsd meg önmagad, a legerősebb gesztus győz” – mondja a Nagy Testvér, és igazat mond, bármiről is beszél, legyen szó színházról, magánéletről, karrierről, politikáról, többnyire valóban a legerősebb gesztus érvényesül.

A közönség bevonásának szerepe egyébként azért is különösen adekvát, mert a Social Error egy olyan komplex társadalmi tünet, amit közösen lehet csak megoldani, ahol nem elég a szembesítés, hanem aktivitásra van szükség. Ezért borzasztóan sajnálatos az, hogy az színpadi eseménysor előre kijelölt keretek közé szorítja a nézői akciók lehetőségeit. Mert hiába vagyunk jelen az előadásban, ha az nem kínál fel nekünk lehetőségeket a változtatásra, akkor csak terelget minket is, mint a birkákat, a jelenlét nem változhat át szerepvállalássá, s ez esetben csak a hétköznapokban is érzékelhető tehetetlenségünkkel, irányíthatóságunkkal szembesít minket.

A színészi játék egyébként jórészt improvizatív, és nehéz elválasztani egymástól az előre megrendezett és a spontán, az előadás alatt rendeződő részeket. Leginkább azokon a pontokon lehet tetten érni a különbséget, ahol a produkció vendégszereplői (bár ők vannak hazai pályán: Bánfalvi Eszter, Hevér Gábor és Makranczi Zalán) próbálnak vagy éppen direkt nem próbálnak belehelyezkedni, szervesülni az egyes jelenetekbe. Többször érzékelhető ez az este folyamán, de van egy olyan rész, ami kifejezetten erre reflektál: a szputnyikos színészek egy rövid koreográfiát ismételgetnek a Beatles Help című slágerére, amit nemzetis színészek nem ismernek. Bánfalvi Eszter és Makranczi Zalán a többieket figyelve próbálja elsajátítani a mozdulatokat, Hevér Gábor viszont sértődötten szegül szembe velük, karba tett kézzel ül székén, nem hajlandó beállni a sorba, s ezzel az előadáson végighaladó rendszerértelmezésen belül egy rövid ideig ellenállóként jelenik meg.

Az előadás ugyanis az egyéniségek sokféleségének kaotikus lármájából indul: mindenkinek van egy ötlete vagy rossz vicce, amit szeretne megosztani a többiekkel, és ez szép lassan irritáló hangzavarba csap át. Ennek vet véget a Nagy Testvér hangja: „ebből elég legyen!” A vezérlő hang első megjelenése tehát kifejezetten pozitív és megnyugtató, hiszen keretet teremt egy olyan színpadi játéknak, ami a nézői elvárást és megszokást kielégíti: hallhatóvá és érthetővé teszi a színpadi eseményeket. Ezután leltár készül a színészekről, egyenként a színpad elejére sétálnak, mögöttük a kivetítőn megjelenik arcuk, fülük, szájuk, szemük, mint egy rendőrségi nyilvántartásban, számot is kapnak, nevüket elvesztik.

Ebből az embermasszává alakult csoportból lép ki az említett jelenetből Hevér Gábor egy rövid időre, ám később ő is beáll a sorba, teszi, amit a többiek. Az előadás végére azonban a vezérhang is összezavarodik, egymásnak ellentmondó utasításokat ad gyorsan és folyamatosan, a szereplők képtelenek őket teljesíteni, zavartan szaladgálnak fel-alá a színen. Mintha csak a vezetésre szolgáló – egyébként egyértelműen általunk kreált – gépezetbe valami hiba csúszott volna, s most képtelenség lenne nélküle folytatni. Fatal Error.

Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Bodó Viktor, Róbert Júlia,  rendezte:  Bodó Viktor,  Szereplők:  Fábián Gábor,  Hajduk Károly,  Hámori Gabiella,  Jankovics Péter,  Kárpáti Pál,  Koblicska Lőte,  Kurta Niké,  Lajos András,  Pető Kata,  Szabó Zoltán,  Bánfalvi Eszter,  Makranczi Zalán,  Hevér Gábor,  Díszlet és jelmez:  Balázs Juli,  Dramaturg:  Róbert Júlia, Veres Anna, Turai Tamás ,  Fény:  Bányai Tamás,  Hang és zene:  Keresztes Gábor,  Produkciós vezető:  Ságodi Ildikó,  Operatőr:  Bálint Dániel,  Grafikus és fotós:  Nagy Gergő,  Rendezőasszisztens:  Pass Andrea