Szörényi–Bródy–Sarkadi–Ivánka: Kőműves Kelemen / Zikkurat Színpadi Ügynökség – RaM Colosseum
2013.06.27.

Ilyen előadásokról tulajdonképpen nem kell mondani semmit. Merthogy magától értetődik az egész. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

A férficsapat erőtől duzzadó, szilaj táncai (koreográfia: Vári Bertalan). A népballada Szörényi Levente és Bródy János által írt, klasszikussá lett feldolgozása. Radnay Csilla, Blaskó Péter szívszorító éneke. Stohl András robusztus Kelemenje és így tovább. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Szürkeöltönyös, nyakkendős menedzserek ülnek gondterhelten laptopjaik, dossziéik fölött egy hosszú asztalnál, szemben velünk, tizenketten, akár az utolsó vacsora apostolai. Pénzéhes, unatkozó yuppie-k. Rámenős bizniszmenek. Ölre mennek, mert valahol hiba csúszott a projektbe, s a vár („magos Déva vára”), aminek felépítésére kemény summáért szerződtek, nem akar felépülni. Lázadás tör ki, többen ott akarják hagyni a csapatot, mert dőlnek a falak, mikor a tizenharmadik építő, Kelemen, a boss (Stohl András) társai biztatására, de főképp a rivális vállalkozó, Boldizsár (Hujber Ferenc) kekeckedésére, rábólint egy ördögi tervre. Mivel, úgymond, asszonyi átok miatt omlik újra meg újra, aminek nem kéne, kitalálják, hogy győzzön a megváltó ideológia, jöjjön a vakhit, azaz a leghamarabb ideérkező nőt áldozzák be, befalazva hamvait (?) a vár falaiba. Embert kell ölni. A balladai homály hamar elillan, marad a pőre érdek, ami persze megosztja a társaságot, hiszen például nincs mindannyiuknak felesége. S e ponton máris előtolulnak a Szörényiék által anno zseniálisan megírt rockballada súlyos erkölcsi kérdésfelvetései: fel lehet-e bárkit is áldozni a mégoly magasztos célokért? Akár azért, hogy „felépüljön a szocializmus”, rejtjelezték, sorok között, az 1981-es pesti színházi, Marton László rendezte előadás létrehozói. Hogy hízzon a bankszámla, azaz meglegyen a fél véka ezüst és arany, tudósítanak a 2013-as változat alkotói.

Fent Blaskó Péter, lent Stohl András
Fent Blaskó Péter, lent Stohl András
Alföldi Róbert rendezése totális színház, s a szó legnemesebb értelmében vett népszínház: egyszerre épít az élőzene hatásmechanizmusára, az originális koreográfia lendületére (amely archaikus táncmotívumokat ötvöz a legmodernebb rapfolklór elemeivel), a férfikórus telt hangzásaira, a szerelmes Annát játszó Radnay Csilla tisztán csengő, fájdalmas énekére, Blaskó Péter társakat hergelő cinikus vándorának dévajul ironikus megszólalásaira. A játék-egész prímán és összehangoltan működik, hihetetlen sodrással és drámai erővel. Nincs pillanatnyi megingás, megállás, rohan előre a játék, s bár Alföldi rendezése és Vári Bertalan koreográfiája gondosan adagolják a crescendókat s a súlyos csendeket, a produkció szikrázó ereje, magasizzása mindvégig fennmarad. 

Nincs balladai homály, azt már az ősbemutató idején száműzte a Szörényi–Bródy páros, szerzőtársukkal, Ivánka Csabával karöltve (aki Sarkadi Imre drámatöredékét használta fel munkájához). Alföldi interpretációja maradék kételyeinket is feloldja: éles ellenfényben látszanak a részletek, a balladás mű sötét szegletei. Minden kristálytiszta és egyértelmű, amitől picit didaktikusnak is tűnhetne a játék, ha nem kapna más dimenziót a feszesre komponált táncok erejétől, s persze a kirobbanó formát mutató színészi csapatmunkától.  

Alföldi a legegyszerűbb, legelemibb hatásokkal operál, az élőzene dramaturgiájával például, meg a felhevült férfitestek látványával; s nem is nagyon törekszik többre, mint hogy sokszólamúan, mégis jól követhetően jelenítse meg az archaikus, modern mesét. Igaz, a történetet továbbszövik, s fokozatosan telítik kőkemény kortársi tartalmakkal, a jelenidő indulataival, gesztikus jeleivel; ettől lesz e repríz igazán revelatív. Mert a kor szenvedélyeinek, a finom kapillárismozgásoknak s a vad zuhatagoknak színházi leképezése mindig ritka, katartikus pillanat. 

Ahogy halad előre a történet, a jól szabott öltönyökben feszítő férfiak fokozatosan átváltoznak, s ledobálva zakót, lila nyakkendőt, ingujjra vetkezetten feszülnek egymásnak. Tombolnak. Erőt fitogtatnak. Tánclépéseik adrenalin-bombák. S mikor megjelenik köztük az ártatlanul szelíd Anna a rövid, vérpiros ruhácskájában és csillogó szemmel énekelni kezdi szerelmes dalát férjéhez, rányomulnak, falhoz szorítják, leteperik. Megerőszakolják. Véres erőszakba torkollik a dühöngő férfivirtus. Duhaj macsók tobzódnak a gyönge, kiszolgáltatott nő fölött. A kétségbeesetten rúgkapáló Kelement lefogják a gyalázat perceire. A társnak sincs kegyelem a gyönyör, a hatalmi mámor pillanataiban. Stohl őrjöngő férje végül maga vet véget asszonya megaláztatásának, elmetszve Anna torkát. Horror-szcéna pereg; a lealázott, megbecstelenített, vérző női testet nem vonszolják ki a színről, hanem a tér közepén álló (szónoki) plexiállvány talapzatába gyömöszölik. Épül a jövő fundamentuma. Ott áll összeroskadva a test; mozdul, vergődik, de végig jelen van. Ez Alföldi rendezésének egyik nagy truvája: a kőbe zárt törékeny áldozat mindvégig ott remeg az építők szeme előtt (s előttünk): vádlón, fájdalmasan, elborzasztón. De még nincs vége. Már áll a vár, megvan az arany. Törzsi rítust járnak ekkor a vértől, kéjtől részegültek. Macsótánctól csatakosak a derékig meztelen, csillogó, izmos férfitestek. Zabolátlan örömtáncukat járják. A koreográfia a feloldódás, a szétesés fázisait követi. Mi mással, sörösüvegekkel hadonásznak csapzottan a magukból kivetkezettek. Sörösládákat rugdosnak. Árad, spriccel, zubog, ömlik tánc közben is az indulatok árja, akár az üvegekből felhabzó lé. 

A képek forrása: RAM Colosseum
A képek forrása: RAM Colosseum
Aztán még néhány csavar jön, újabb etikai próbatételekkel. A legyilkosozott, gyilkossá lett főnök előbb rettegni, majd megalázkodni kényszerül. Törleszkedni próbál az uralkodó többség akaratához, részt kérve ő is a koncból. Alamizsnaként megbocsátást kap. Ha már eladta magát, hát idomul társaihoz. Látni való, hova jutott. Körbe lehet nézni. Magunkba lehet szállni. S akkor felhangzik Kelemen szívszaggató dala, s megátkozza mindazt, ami csak emberáldozat árán épülhet fel. Stohl remekel. Társai is, Blaskó, Radnay Csilla, Marton Róbert, Hujber Ferenc s a többiek. Meg a zenészek, a Lázár Zsigmond vezette együttes. A színészek némelyikének megbillen néha az énekhangja, de a nyolcvanperces, nézőbarát játék mégis minden ízében hibátlan csapatmunka. Lávaként izzó drámai televény. Az érzelmek hője áthullámzik a nézőtérre. 

A tapsrendre úgy jönnek előre némely játékosok, hogy lazán átlódulnak az asztal fölött. Imponáló, hogy Alföldi éppen most, 2013 júniusában, nemzetis évei sűrű pillanatában hozta színre ezt az előadást. 

Felállva az egyik legjobb pesti színházi tér (tervező: Vadász György) zsöllyéjéből, kábé olyan érzésem volt, mint mikor tizenkét évesen láttam, hogyan húzza hegedűvonóval Szörényi Szabolcs az Amikor én még kissrác voltam záró taktusait. 
Szerző:  Szörényi Levente, Bródy János, Sarkadi Imre, Ivánka Csaba ,  Cím:  Kőműves Kelemen,  Rendező:  Alföldi Róbert,  Koreográfia:  Vári Bertalan,  Dramaturg:  Vörös Róbert,  Díszlet- és jelmeztervező:  Zöldy Z. Gergely,  Zenekarvezető:  Lázár Zsigmond,  Zenekar:  Nagy Zsolt/Szentmihályi Gábor, Huszár Mihály/Frey György, Schneider Zoltán/Baranski László, Cserta Balázs/Ágoston Béla, Boros Tibor, Salamon Beáta,  Producer:  Rosta Mária,  Szereplők:  Stohl András, Radnay Csilla, Blaskó Péter, Hujber Ferenc, Marton Róbert, Fehér Tibor, Szatory Dávid, Dolmány Attila, Mohai Tamás, Lábodi Ádám, Széplaky Géza, Kárpát Attila, Kovács Dénes, Széchenyi Krisztián, Hernicz Albert