A zombizsáner sem agyatlan fattyúként született. Az élőhalottak éjszakájában George Romero nem csak a feltámadó hullák gasztronómiai szokásait forradalmasította (ti. a zombik Prométheuszaként okította ki őket a húsevés tudományára), hanem kajla tükröt is tartott a fogyasztói társadalom elé, amiben képmásunk foszló pofájú zombiként vicsorgott vissza ránk. Atomjaira hullott családok, a generációk közti szakadékot mélyre ásó ellentétek, esztelen fogyasztás, a túlgazdagság által széjjelszabdalt társadalmi különbségek – csak néhány abból a szimptómalistából, amit oly érzékletesen tudnak ábrázolni lassan bomló fajtársaink. 

Romero alapvetéseihez képest pedig szinte bármelyik zombifilm csak annyira vonzó, mint Brad Pitt mellett egy fekete-fehér, hőbörgő véglény a ’68-as hullaműből. Habár a járkáló tetemek műfaja talán sosem fertőzte meg annyi fiatal filmes fantáziáját, mint az új évezredben, manapság már inkább csak az izgalmakon újítanak az alkotók. Danny Boyle például 2002-ben leszámolt a reumás, érelmeszesedett zombikkal, és szélvészelánnal iszkoló fertőzöttekkel futtatott le pár maratont a filmvásznon, hogy újra zsigeren ragadja a nagypublikumot, amely már elunta a kimérten slattyogó zombik régi vágású rémisztgetését.

Marc Forster ügyes kezű Boyle-tanítvány: az ő kreatúrái nyernék a zombik körében rendezett Tour De France-t, ráadásul ezt a vívmányát a 28 nappal később sietős-kapkodó, kézikamerás stílusáról koppintott, látványosan térülő-forduló kameramozgásokban – és persze zombiblockbusterhez illő grandiózus totál plánokban – teszi elénk. Mutatós mű a Z világháború, amely annak ellenére képes székbe szögezni nézőjét a tovagyűrűző globális apokalipszis véráztatta képsoraival, hogy manapság havonta botlunk hasonszőrű világvége-moziba. Talán azért, mert távol tartja magát a közismert horrorkliséktől, és helyette a Bourne-széria vagy épp A bűn árfolyama nevével fémjelzett, az egész világon átívelő thriller-sémába illeszti a sprintelő hullák sztoriját. 

Főhősünk a családszerető Brad Pittet adó Brad Pitt, aki egykori ENSZ-nyomozóként ered két hazatelefonálás között a fertőzés nyomába, hogy nyomasztó hangulatú telepre bukkanjon Dél-Koreában, a járvány kitörése előtt felhúzott óriásfalra Jeruzsálemben, és egy tudósokkal tömött kutatóbázisra a lírai walesi tájban. A Z világháború viszont – és ez a könyvet jegyző Max Brooks érdeme – kihasználja ezt a nagy ívű száguldás- és nyomozássémát, és átgondolja, hogy az egyes kultúrák, kormányszervek és embercsoportok vajon hogyan reagálnának egy világméretű járványra. Talán nem olyan precízen, de érdekfeszítőbben, mint a nagyjátékfilmnek álcázott virológiai esettanulmány, a Fertőzés.

Természetesen nincs ez agyonrészletezve, de azért akad jó pár furmányos ötlet a Z világháborúban (kezdve ugye a nemzeti tragédiáikból okuló zsidók preventív falemelésétől a zombikról szlengben beszélő zsoldos osztagig) – ráadásul a film néhány karakterét is olyan pimasz iróniával likvidálja, amit csak a tévésorozatokban szokhattunk meg. Ám míg a könyv az emberi természetben és kultúrákban ásott le mélyebbre, mint kajás zombi a humán bélrendszerben, addig a nyakficcentő iramú filmverzió inkább az akciójelenetek kidolgozásába forgatta ezt a kreativitást. A legtöbb zombifilmes azon szokott elgondolkodni, hogyan alakul egy embercsoport dinamikája, hatalmi szerepleosztása egy zárt térben – a Z világháború szkriptesei viszont a zárt térről arra asszociáltak, hogyan hozza ki Brad Pitt 80 vaduló hulla közül, egy lezárt kutatórészlegből a vélt ellenszert. S mivel Pittet folyvást olyan leleményes szituációkba helyezik (pl. hogyan menekülünk meg egy repülőről, ha minden utas zombifikálódott?), ami szünetmentesen pumpálja az adrenalint, a Z világháború hibáit is könnyebb megbocsájtani. Mert persze butaság, hogy a jeruzsálemiek, ha már felhúzták, miért nem ellenőrzik azt a falat, hogy ne másszon át rajta a holtak serege, vagy ha egyszer a feltámadottak hektikus őrjöngésük során szinte bármit áttörnek, akkor miért is állnak le plafont bámulni a walesi tudósok papírvékony nyílászárója előtt…

Semmiképp nem sorolnánk viszont a film hátulütői közé azt, hogy nem fröcsköli tele béllel meg vérrel a vásznat. Nincs szükségünk újabb hentes tanfolyamra arról, hogyan kell embert darabolni; a kortárs rémfilm kimerítő tanulmányokat folytatott e téren. Különben is: a Z világháború nem horrorfilm – ha úgy tetszik, ebben áll egyetlen újítása. A 13-as korhatárt kapott mű kilúgozza a borzalmakat a repertoárjából (tán csak egyszer játszik sokkeffektre a 3D és a képünkbe szökellő „zozó” segítségével), és az akcióthrillert árnyalja setétebbre azzal, hogy új antagonistát mutat be a hosszútávfutó zombik képében. A magáról túl sokat nem gondoló, azt a keveset viszont annál ügyesebben előadó Z világháború így a pergamenvékony figurák, a családszeretet giccses túlhangsúlyozása ellenére is feszültségdús akciómozivá válik. Kiváltképp az iszonytató zombik alakítanak nagyot, akik új szintre emelik az élőholt-színészetet. Nem láttunk ugyanis még ilyen, a fogaikat kattogtató, révedt tekintettel bambuló holtakat, akik a CGI-jal rásegített maratonfutás helyett pont lézengésük során a legrémisztőbbek. 

A blockbuster megalomán szabályrendszerébe helyezett zombik a jegypénztárakat is sikerrel vették be, úgyhogy már készül is a folytatás. E hányatott sorsú produkció után (a három forgatókönyvírót elfogyasztó film utolsó fél óráját teljes egészében újraforgatták) reméljük, a második etap már az eszmei tartalmat sem méri szűkmarkúan, és talán némi húst is ad majd a karaktervázakra. Csak hogy legyen min csámcsogniuk a zozóknak.