Elárulom: a jövő színészgenerációja ezeken a településeken teszi az első bátortalan lépéseket a világot jelentő deszkák felé. Persze nem minden gyermekszínjátszóból lesz később színész – sőt ha a Marczibányi Téri Művelődési Központ színháztermében Alföldi Róbert által levezényelt, rögtönzött közvéleménykutatásnak hihetünk, a teremben ülő több száz gyerek közül alig tucatnyian tervezik, hogy majd felnőtt korukban Thália papjaiként fognak szolgálni. (A szűkös munkalehetőségeket és az ínséges körülményeket ismerve mondom: szerencsére.)
 Kincskereső kölykök: A hétfejű tündér. Fotó: Zalavári András |
A Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó idei gáláját a Nemzeti Színház új direktora nyitotta meg: tökéletes választás a szervezők részéről, két okból is. Egyrészt az egykori dunapataji színjátszó (aki azt is elárulta, hogy anno macskaként debütált a színpadon) gyakorlatilag bejárta azt a pályát, ami egy színházzal kacérkodó fiatal előtt áll. Másfelől Alföldi részvétele a kétnapos találkozó megnyitóján lényeges, ám annál szomorúbb momentumra hívta fel a figyelmet: arra, hogy a színházi szakma gyakorlatilag semmilyen módon nem vesz tudomást az egyébként kitűnően szervezett, országszerte számos fesztivállal, bejáratott helyszínekkel, a szűk körön belül jól ismert nevekkel működő gyermek- illetve diákszínjátszó mozgalomról.
Szemellenzős színházi kultúránkra ráférne, hogy lássa, kik következnek majd néhány év múlva, arról nem is beszélve, hogy a gyermekszínjátszók a figyelem minden formájáért hálásak: a fő különbséget köztük és felnőtt társaik között éppen a kritikára, a véleményre, esetenként a dorgálásra való nyitottságukban vélem felfedezni. Az is jelent valamit, hogy bár a Marczibányi színházterme előadásról előadásra zsúfolásig megtelt, a hangos nézősereg átlagéletkora alig tíz év körül mozgott. Magyarán a találkozó résztvevői önmagukat és egymást nézték, „külsős szem” csak mutatóba akadt: a színjátszó találkozókat jó ideje figyelemmel kísérő Takács Katalin színművész mellett Tóth Zsuzsanna színházpedagógus, Golden Dániel drámatanár és Solténszky Tibor rendező-dramaturg irányításával zajlottak a szakmai beszélgetések, ahol a látott produkciókat elemezték.
A fenti tények azért sem szívderítőek, mert átjárásnak szükségszerűen lennie kellene kicsik és nagyok között. Ebben erősített meg a Nemzeti újdonsült vezérigazgatójának kurta, ám szellemes megnyitója. A lényegnek életkortól és pozíciótól függetlenül nem lenne szabad változnia: a megmutatkozás és a megmutatás vágya, a játékba invitálás és a játékban való részvétel öröme ideális esetben megőrződik a második ajtónálló és Hamlet szerepében éppúgy. Vagyis muszáj gyereknek maradni, másképp nem megy a dolog.
 Csicsergők: Versfújó. Fotó: Zalavári András |
Úgy tűnik, a Színművészeti Egyetem Ascher-Novák-féle zenés osztályában végzett Friedenthal Zoltánnak és Tarjányi Tamásnak, a gála műsorvezetőinek mindez nem esik nehezére: az első napon kissé esetlen, ám kétségkívül bájos stílben igyekeztek informálni az épületben és körülötte zajló eseményekről. Merthogy a színjátszó csoportok egymás előtti megmutatkozásán kívül más programok is gondoskodtak arról, hogy senki se unatkozzon: a fesztivál zárását jelző Kaláka koncert mellett az udvaron játszótér várta az érdeklődőket, ahol például a jövőbe tekintő gyerkőcök lejegyezhették kívánságaikat, míg a rekordok iránt fogékony apróságok részt vehettek az „ezer tapsoló kéz” lerajzolásában.
Ami az épületen belül zajló főprogramot, a színjátszó csoportok bemutatkozását illeti, az egyes előadások részletes bemutatása helyett inkább néhány általános trendet érdemes felvázolni. Erre már csak azért is nyílik lehetőség, mert két nap alatt közel harminc csoport mutatta be, hogy az idei évadban min munkálkodtak csoportvezetőik irányítása alatt. Sok, a saját ízlésemnek talán kicsit túlságosan is sok volt a folklorisztikus háttér előtt zajló (magyar népmeséken, külföldi népköltésen, balladákon alapuló) vagy a magyar kultúra közkézen forgó mozaikjainak (pl. Mátyás király) újrahasznosítását célul tűző darab. Ezeknél persze a mese volt a lényeg: a világosan körvonalazható figurák, a jó és a rossz színpadi prezentálása meg az alapvető színházi szituációk közös átgondolása. Mások éppenhogy elvetették az egyenesvonalú történetvezetést, és inkább láncszerűen felfűzött etűdökben gondolkodtak: pedagógiai szempontból ugyanolyan hasznos módszer, mintha egy nagyívű történet minden apró részletét közös munkával tervezik meg. A magyar (gyermek)irodalom klasszikusai (Arany János, Arany László, Benedek Elek) mellett szép számmal tűntek fel a kortársak, Lázár Ervin, Békés Pál, Zalán Tibor művei nyomán készült átdolgozások is.
A Marczibányi téren úgy tűnt, hogy Mátyás király lustája kifejezetten élvezi a Félőlény társaságát. Maradjon meg ez a szokása.