Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PÁPÁ, POP!

Szemüvegcsere – DrMáriás kiállítása / Raiffeisen Galéria
2013. jún. 13.
DrMáriás rikító iróniájáról Tom Wolfe, az amerikai zsurnaliszta jutott az eszembe, aki pikírt modorban, de élvezetes pimaszsággal osztotta ki a hetvenes években a legdivatosabb művészeket és műkritikusokat. Még a cím felét is tőle plagizáltam. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Ugyanazt a sznobériamentes vásottságot érzem DrMáriásban, mint Tom Wolfe-ban, csak míg az utóbbi megmaradt a képzőművészeti világ ostorozásánál, DrMáriás alaposan kitekint a való világba, például a politikába, meg bele a celebvilágba. 
A hajléktalan Engelsz
A hajléktalan Engelsz

Hová máshova, hiszen napjaink Magyarországában nagyjából e két domináns csoport gátlástalan aktivitását nyögjük, ők diktálják a mértéket és a mércét, gondoskodnak a gondolkodás elvonásáról, s lassan már az olyan alapvető életfunkciók sem képzelhetők el nélkülük, mint amilyen a főzés vagy a tömegközlekedés.

Mindegy, hogy holtak vagy élők, olyan szocio védjegyekké váltak mára, mint a pop art hajnalán a Coca Colás üveg vagy a Mrs Cambell leves konzervdoboza. Az ezeket felnagyító, de mégis csak szolgai hűséggel ábrázolt művekkel kapcsolatban Wolfe fel is tette a kérdést: „Ámde nem realizmus ez véletlenül?” Majd alább – az angol Alloway-ra, a pop art névadójára hivatkozva – rögtön meg is válaszolta, miszerint ezek a művek „nem a valóság ábrázolásai, hanem az amerikai kultúra jelrendszere.” 
Ilyen egyszerű ez. A pop art művészek kódkollekcióját anno az említett tárgyak jellemezték, (no meg néhány olyan sztárművész, akik érdekes módon azóta sem süllyedtek a feledés homályába), az utókorét pedig – mivel az elmúlt évtizedekben már kisírtuk magunkat a fogyasztói társadalom csúfságain – a jó és rossz (inkább rossz) nyomot hagyó vezéregyéniségek készlete teszi ki.
Mária Károllyal
Mária Károllyal

Ezzel szinkron DrMáriás képzőművészete, akinek a képein a mai magyar közbeszéd és „kulturha” jelrendszere szerepel, de persze nem abban a kíméletlenül puritán, mechanikus felnagyításban, mint az őspopos kollégáknál, hanem kissé bonyolultabb, már-már árnyalt formában. Ennek ellenére (illetve éppen ezért, mint mindjárt látjuk) DrMáriás képei a pop art-tal kísértetiesen rokonok, sőt annak eszmeiségéhez is hűek – igaz, némi gonosz mosollyal, s nagyvonalú zsonglőrködéssel. 

Ő sem gondolja halálosan komolyan az egészet, s én sem, de ha már megidéztük Wolfe-ot, végigvisszük a gondolatmenetet. Amit Sebők Zoltán definíciójával hitelesítünk, miszerint: „A pop-művészek egyik legfontosabb célkitűzése az úgynevezett ’magas művészet’ és az élet közötti határok lerombolása, valamint a mindennapi élet banális jelenségeinek és tárgyainak a műbe való bevonása volt.” Illetve van. Mert, hogy DrMáriás pontosan ezt csinálja.
A Szemüvegcsere című tárlat anyaga ugyanis egyrészt a honi celeb-káprázatból meríti témáit, másrészt az itthoni, továbbá a tágasabb közép-európai térség, sőt a teljes glóbusz nyomot hagyó, aktív és passzív politikusainak (teoretikusainak) kincsestárából, és igen, éppen úgy, hogy „a mindennapi élet banális jelenségei” és a „magas művészet” e művekben eggyé válnak. 
A képek mind portrék, ám DrMáriás következetesen olyan miliőbe helyezi modelljeit – a magas művészetébe -, ahol azok kényelmetlenül idegenek maradnak, ettől nevetségessé válnak, ám a puszta poénon túl e szokatlan ötvözeteknek mégis van valami abszurd valószínűsége. Ebből adódik a művek lépcsőházi utóhatása, amikor a gunyoros élvezet kesernyés ’aha’ élménybe csap át.
Szemüvegcsere
Szemüvegcsere

Mert ugyan modell és környezet teljesen más előjelű értéket idéz, plusz más minőségű múlttal, jelennel és jövővel rendelkeznek, mégis, az egymásnak ellentmondó párosítások, lehetetlenségük dacára, vesébe látó jellemzésként hatnak. Az, persze más kérdés, hogy a művek a szereplőt vagy a közönséget jellemzik?

Ennek eldöntésére legcélszerűbb bemenni az Akadémia utca 6-ba, a Raiffeisen Galériába, s ott megnézni – többek közt – Sztálint mint az év menedzserét, Vlagyimir Iljics Lenint vízililiomként, Rákosi Mátyást Modigliani, Trockijt meg Munch műtermében. Másokat másképp, például Engelst hajléktalanként, Marxot viszont Máriával karöltve, s a könnyűélet jeleseit – Balázs Palit, Kiszel Tündét és Bakács Tibort – is fajsúlyosan, de sandán megdicsőülve. 
Van még tizenöt másik kép, melyekből kettő a művész önarcképe egy nappali és egy éjszakai szemüvegcsere alkalmával. Az utóbbi sajnos, nem megy túl jól neki, szegény véresre szurkálja az arcát, mire a fülét megtalálja.
A kiállítás megtekinthető 2013. augusztus 4-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek