Az idei POSzT elmúlt pár napja kritikán aluli volt, s csak azért fontos, hogy mégis kritikai értelmezés tárgyává tegyük, mert a felelősség minden szemtanút terhel, hallgatni róla pedig kimeríti a hazugság fogalmát. Láttunk pár roppant kínos előadást, amiket feszült szakmai beszélgetések követtek, és eközben mindenki próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben haladna.
Ilyen volt a Bolha a fülbe szakmai beszélgetése is, ahol ezúttal a szék a helyén maradt, pedig most igazán fontos lett volna, hogy valaki felborítsa. Vidnyánszky Attila nem vett részt rajta, ahogy – egyéb elfoglaltságokra hivatkozva – a két válogató (Szigethy Gábor, Solténszky Tibor) sem. Megjelent viszont a Csokonai Színház által felkért két hozzászóló: Bodolay Géza és Katona Imre, majd elkezdődött a kabaré: a hatvanperces fórumon egy szó nem sok, annyi sem hangzott el az előadásról. Helyette Bodolay Anatolij Efroszt olvasott fel negyed órán keresztül, Katona Imre pedig a bohózat és az abszurd fogalmi különbségeinek lázas tisztázásába kezdett. Lévai Balázs, a beszélgetés moderátora eközben minden erejét latba vetve megpróbálta normális mederbe terelni a két hozzászóló hosszas monológjait, de arra a kérdésére, hogy akkor mi is van a brüsszelezéssel, nem érkezett válasz. Katona Imrétől megtudtuk azt is, hogy mivel a Bolha a fülbe nem reális térben játszódik, ezért nem tehetünk vele kapcsolatban olyan kijelentéseket, miszerint a kuplerájban lógó EU-s zászló bármilyen referenciának megfeleltethető jelentést hordoz. Persze, és ott se volt, csak odaképzeltük.
A mélyrepülés itt még nem ért véget. A POSzT-nak az is az értelme, hogy bebizonyítsa, az ország nem vízfejű, hogy máshol is van élet, nem csak a fővárosban, a vidéki színházak is tudnak értékelhető előadásokat produkálni. Ehhez képest úgy tűnik, az idei válogatók ennek éppen az ellenkezőjét akarták felmutatni, és tovább akarták mélyíteni a szakma sztereotípiáit a vidékről. Gondolok itt a zalaegerszegi Színésznők, a pécsi Picasso kalandjai és végül, de nem utolsó sorban a komáromi III. Richárd előadásokra.
Sztarenki Pál zalaegerszegi rendezése egy olyan színház a színházban szituációba kalauzolja a közönséget, ahol a hatalom és a nézői önkény uralkodik az előadások színvonalán, aminek vesznie kell és ami el is veszik. Ezenkívül megjelenik benne a férfi voyeuri helyzete, a (színész)női test eltárgyiasulása és a női felemelkedés lehetetlensége – ellentétben a látszattal: hiszen hiába jutnak benne a nők színészi munkához, társadalmi megítéltségük továbbra is az utcalányokéval azonos.
Talán jót tett volna az előadásnak, ha nem akarta volna ezt a sok mindent egyszerre megjeleníteni, hanem kiválaszt egy fősodort, s ez alapján kialakít egy egységes koncepciót. Az öt színésznő munkáját ugyanis éppen a rendezői elgondolás felületessége ássa alá. És az – s ezt a III. Richárd esetében hatványozottabban láthattuk –, hogy sokszor külsőségekre, túl direkt megoldásokra szorítkozik: a színház szakmai romlását úgy jeleníti meg például, hogy a színésznők latexruhában, nyuszifülekkel rázzák magukat a Free your mind-ra.
Az igazi dilettantizmus és szakmai zavar azonban a komáromiak III. Richárdjában mutatkozott meg igazán. A dramaturg az érthetetlenségig húzta a szöveget, a fel-feltűnő képek között leginkább csak a memóriánk (ami persze megőrzi és helyre rakja mindahány szereplőjét a drámának, mert nem bonyolult és pár napja olvastuk utoljára) segítségével tudunk összefüggéseket felállítani. A legkínosabb pillanatok mégis az olyan olcsó megoldások voltak, mint Richárd sántasága, amit egy combmerevítővel old meg a rendezés vagy éppen a két kisfiú behozatala, mert milyen aranyosak, ahogy énekelnek, ergo biztos nagyon fogjuk őket sajnálni, ha meghalnak. Rengeteg volt ezeken kívül is az indokolatlan megoldás, ahogy a színészi munka sem talált önmagára – a szakmai beszélgetésen elhangzott, hogy a színészek „rágörcsöltek” a fesztiválra, ami lehet, hogy így is van, viszont igaz, ami igaz: a közönség soraiból a legtragikusabb jelenetek közben hallottam fel-feltörő nevetést, ami nem a III. Richárd feltétlen sikeréről árulkodott.
Nem volt a fesztivál legsikerültebb darabja a pécsi Picasso kalandjai sem, valószínűleg azért került a versenyprogramba, mert kötelező minden évben beválogatni egy pécsi előadást. Bár azt el kell mondanom, hogy a Picasso ugyan nem vállal sokat, de azt konzekvensen megvalósította: kiváló humorú, habkönnyű semmi, amin nagyszerűen lehet szórakozni, de amilyen könnyű a befogadása, olyan könnyen meg is tudunk feledkezni róla.
Különben nem a Picasso létjogosultságát kérdőjelezem meg, nem is a III. Richárdét, a Színésznőkét vagy a Bolháét. Ott, ahol ezek az előadások megszülettek, bizonyára megvan a helyük, pellengérre állításuk, a hibáikra való rámutatás csak és kizárólag azért fontos, mert bekerültek a fesztivál versenyprogramjába. És egy dolog, hogy egy-egy kevésbé sikerült előadás tévedésből a programban landol, másik pedig az, hogy ezek kezdenek a POSzT-on túlsúlyba kerülni, hogy egy lapon emlegetjük őket Jeles András A félkegyelműjével, Ascher Tamás Peer Gyntjével vagy Mundruczó Kornél Szégyenével.
Mindez pedig nem a művészek, hanem a válogatók felelőssége, akik – amikor felkérték őket – nem mondták, hogy köszönjük szépen, ez nekünk túl nagy feladat, átadnánk másnak. És halkan megkérdezném azt is, hogy van-e értelme egy fesztiválnak, ha az olyan színvonaltalan, mint az idei POSzT, van-e értelme továbbra is benzinnel itatni a macskát?