Az átállást csupán a színpad néhány másodpercig tartó sötétségbe burkolózása jelezte. Az első rész két férfitáncosa (nyilván praktikus okokból) a játéktérben maradt, mintegy részesévé válva a második produkciónak. A díszletek is erősítették az összekapcsolódást, hiszen az Aino és a szívek tükörfala a BL-ben is díszletelemként működött, és nem nyújtott teljes takarást a második részben központi szerepet kapó dobfelszerelésnek. A két – külön-külön is izgalmas – mű értelmezési tartománya ezáltal kitágult és párbeszédbe lépett egymással.

Ladányi Andrea a BL című előadásban

Ladányi Andrea Aino és a szívek című darabja – a személyes vallomást, megnyilatkozást tekintve – inkább szólóprodukció (nevezhetnénk monotáncnak a Monofesztivál által bevezetett találó elnevezés nyomán), bár a valóságban három szereplő van jelen mindvégig a színpadon. Az Ainót alakító Ladányi mellett két hímnemű lény tűnik fel – visszataszító maszkban -, akikről nem tudni, hogy a hősnő képzeletének szüleményei, vagy az eposzi térbe helyezett valóság létező figurái. Viszonyuk Ainóval hierarchikus; alárendeltségük együgyűségükből és szándékoltan egydimenziósra formált karakterükből fakad. A félelmetesnek tűnő lényekről hamar kiderül, hogy ártalmatlan pokolbéli figurák, inkább csak undort keltenek. A hangsúly Aino lélektani változásaira, önmagával vívott belső harcaira kerül. A BL-ben ezzel szemben partneri viszony alakul ki zenész és táncos között. Nincs lineárisan követhető történet; a szereplők önmagukat alakítják – a színpadon Ladányi Andrea és Borlai Gergely -, és alkotómunkájuk kulisszatitkainak szemérmesség nélküli, őszinte leleplezésével aratnak sikert.

BL

Horváth Csaba és Ladányi Andrea évekig dolgoztak együtt. Termékeny művészi kapcsolatukat olyan munkák fémjelzik, mint az Éjféli Marathon No.1., No.5., az & Echo, vagy legendás duettjük, a Ketten. Bár útjaik (lehet, hogy csak időlegesen) szétváltak, talán nem véletlen, hogy most mégis közel egy időben merítettek ugyanabból a forrásból, a Kalevalából. Amíg Horváth Csaba a Szálinger Balázs által maira szabott runókkal a fizikai színház felé mutató előadásban az egész hősköltemény zanzáját foglalta össze, addig Ladányi egyetlen karakter kiragadásával megteremtette korunk Ainóját. A meglehetősen szubjektíven, ám annál markánsabban ábrázolt tragikus sorsú hősnő Ladányi megformálásában két személyiséget és e kettősség teljes szimbolikáját hordozza. A Kalevala-béli, mindenki által bántott, determinált sorsú női archetípus és a mai Ainók oppozícióját, az erő-gyengeség, bátorság-félszegség ellentétét, de leginkább a finn nemzeti eposz nőalakjának kétféle női minőségét mutatja: az ártatlan, tiszta szívű lányt és a sorsa elől inkább a halálba menekülő – zsarnok anyjával és hazug bátyjával szembeforduló – bátor nőt.

Hosszú gesztenyebarna hajú, kislányos termetű lány fekszik a földön az előadás kezdetén , és vörös fehérneműben, szőke hajjal, két férfi test és egy konyhakés között hajladozó érett nő búcsúzik szokatlan haláltáncával az élettől a végén. A magukra hagyott lények olajat locsolnak szét a térben, és egymással civódó, soha véget nem érő, céltalan vergődésük zárja le az előadást.

A tükör erőteljes jelkép, olyan tárgyi motívum, melyre a táncmű gondolatisága felépíthető. Jelentheti Aino kettős karakterét, az iker-férfialakokat (akik egyébként Vejnemöjnen és Aino bátyjának arctalanul megjelenített figurái is lehetnek), az eposzban lévő végtelen víztükröt (melybe – az eredeti történetben – Aino beleveti magát), vagy az előadás egészére jellemző, a koreográfiai kompozícióban koncentráltan jelen lévő szimmetriát.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Ladányi interpretációja felfogható az eposzi történet folytatásának is: a hősnő vízbefulladása utáni, másvilági életének. Ez a másvilági élet napjaink valóságába vezeti Ainót, aki a tükörfal megnyitásával egy új világ ajtaját tárja ki. A kapu mögött már várakozik Borlai Gergely, akiben az eposzi köntösét levető, Ladányi Andreává változó Aino partnerre lel.

A kettejük monogramjával megjelölt produkció nagyfokú dramaturgiai érzékenységgel megszerkesztett, szépen építkező jelenetekből felépülő duett. A két művész játéka, hiteles kontaktusuk minden – általam eddig látott – hasonló kortárs kísérletet messze felülmúló előadást hoz létre. Ladányi Andrea levetkőzi az első rész kétarcú szerepkörét és felcseréli a mai ezerarcú, számos társadalmi szerepben megfelelni köteles nő alakjára. Önmagát alakítja, de társával együtt átlényegül, és otthonosan viselkedik a rock-koncertek szokásos színpadi látványát nyújtó (a dobfelszerelés dobozaival, ládáival és egy emelvénnyel mozgalmassá tett) térben.

Az első jelenetben Ladányi rózsaszín babydollban jelenik meg, és spicc-cipőjének szende kopogásával szólítja meg Borlai Gergelyt. A dobos kapható a flörtre: hangszerével válaszolgat, és ezzel megindul az ismerkedés. Amikor a csábítás kötelező köreit lefutották, Ladányi dívává változik, a mai kor céltudatos, határozott nőtípusát ölti magára. A meghasonlás perceiben a táncosnő kényelmes civil ruhára cseréli kihívó jelmezét, és alárendeli magát a férfinak: elkezdi összepakolni a dobfelszerelést.

Ami ezután történik, azt katarzisnak nevezném. Ladányi leül a férfi dobfelszereléséhez, kezébe veszi az ütőket, de mintha lebénulna: a férfi nélkül nem képes a dobok megszólaltatására. A mögé ülő dobos Ladányi ernyedt kezét gyengéden megfogja, és közösen kezdenek játszani. A zene és a mozdulat ebben a pillanatban eggyé válik. Ladányi hátraszegett fejét Borlai vállának támasztja, és szemét lehunyva átadja magát a közös zenélésnek.