Az ELTE Bartók-kórusa kapta a legfontosabb szerepet Oláh Kálmán új művének bemutatóján, amelyet a művészeti vezető és az est karmestere, Kovács László felkérésére komponált a jazz-zongoristaként indult zeneszerző. ZIPERNOVSZKY KORNÉL CIKKE.
Nehéz lenne eldönteni, hogy Oláh Kálmán zongoristaként vagy zeneszerzőként kiválóbb, meg persze felesleges is. A magyar zene aranytartalékába jelentős értéken beszámító zongoristát legtöbben biztosan a Trio Midnightból ismerik, hiszen már huszonhárom éve működik ez az együttes, és újabban megint több itthoni klubfellépést vállalnak. A Trio Midnight Oláh diplomakoncertje óta a mainstream alapú, de „felfelé” nyitott triójátéknak adott új lendületet. Ugyan a lemezkiadásban nem volt olyan szerencséjük, mint a színpadon, de a koncertkarrierjük igazán fényes. Zeneszerzőként Oláh Kálmán már a Trio Midnightban megmutatta, hogy milyen emlékezetes számokat szerez. Mindeddig egyetlen magyarként Always című kompozíciójával 2006-ban megnyerte a Thelonius Monk amerikai zeneszerzőverseny fődíját.
Oláh Kálmán |
Első Concertójának (Concerto for Jazz Orchestra, 2001) bemutatója óta a szimfonikus zenekar és a klasszikus zenei formakincs legalább ugyanolyan fontosak számára, mint a jazz határain belül maradó kifejezési formák. A Passacaglia for orchestra & jazz trio 2008-as bemutatója pedig megmutatta, hogy Oláhnak kikristályosodott elképzelései vannak arról, hogyan ötvözhető a zenekar és a trió hangzása egy, szétválaszthatatlan egységgé. Kovács László karmester, aki mindkét főmű bemutatóját vezényelte, azt is megkockáztatta, hogy a Passacaglia valójában klasszikus zene. Hosszasan lehetne még Oláh legújabb „crossover” művének bemutatója kapcsán értekezni arról, hogy számára mit jelent a zenének mint éremnek ez a két oldala, és hogy milyen döntő hatással voltak rá olyan zeneszerzők, mint Bach vagy éppen Bartók. Az is nagyon jellemző Oláh szemléletére, ahogy Klenyán Csabával szoktak duóban improvizálni: a klasszikusokat úgy adják elő, hogy előtte, utána vagy esetleg kadenciára rögtönöznek – de ezt az adott mű és szerző stílusában teszik.
A koncert megvalósulásához egy másik vonal is vezet: az az óriási hagyomány, amit az ELTE Baross Gábor által alapított Bartók Béla Kórusának és Zenekarának munkája jelent. Az alapító halála, 2009 óta Kovács László vezeti az együttest. Kovács felkérésére, sőt kitartó unszolására Oláh Kálmán ezúttal először komponált kórusművet, de ebbe belevitte fent emlegetett műveinek sok-sok tapasztalatát. A komponálás legalább egy éven át tartó folyamatába beleszólt, hogy meg kellett küzdjön édesanyja elvesztése miatti gyászával. A kicsit zárkózott és mindig halkszavú muzsikus feltehetően ezért döntött úgy, hogy az eredeti tematikát, a Dunáról szólót, továbbfejleszti A Duna arca koncepció irányába, a művet édesanyja emlékének dedikálva. Az életet adó folyó és az anya alakjának összekapcsolása könnyen indokolható, de nehezebben kivitelezhető: a szerző olyan magyar költeményeket választott, melyek segítségével ezt a képzettársítást végig tudta vinni. A kiinduló pont József Attila A Dunánál című verse: kikezdhetetlen alap minden magyar dunás gondolatai között, hiába próbálják mostanában kitelepíteni a tudatalattinkból és a rakodópartról. A vers eleje elég is az egész világkép felidézéséhez a hallgatóban. Érdekes módon az első szakasz második versszaka nincs Oláh művében megzenésítve, holott éppen innen csattanós válasz volna adható azoknak, akik a Duna-anya hasonlatot furcsállanák: “S mint édesanyám, ringatott, mesélt / s mosta a város minden szennyesét.” Ady Endre: Anyám és én című 1906-os verse is bekerült a műbe, amelynek második része kicsit eltávolít attól a koncepciótól, amellyel – azt gyanítom – a szerző az anyafigurát megpróbálta megragadni a műben. Ezért a második strófáig használja csak a szöveget, felidézendő az anya fiatalkori alakját.
Teljes egészében kórusra adaptálja viszont Adynak Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeményét, majd a zárórészben egy Kosztolányi (Anya arca) és egy Petőfi-verset (A Dunán) kombinál. Nyilvánvalóak a háromtételes műnek a hármasságra épülő formai ismérvei: az I. és a III. tétel váza egyforma, az első a Duna, a harmadik az anya motívumát emeli ki, zenében és szövegben. A művet Oláh végül kórusra, zenekarra, jazztrióra és narrátorra hangszerelte, és ebből bizony helyenként adódtak akusztikailag szinte megoldhatatlan helyzetek. Talán azért nem mondott le a szerző az erősítőn keresztül hallható narrátor szerepeltetéséről – Dunai Tamás szavalta a verseket és tökéletesen eltalálta, hogy ezt mennyire visszafogottan tegye – mert annyira mélyen benne éltek a verssorok, hogy nem akarta a szöveg megértetésének nehéz feladatát egyedül a kórusra rábízni. A négy hangzássík együtt (bár nem kaptam valami jó helyet a még a karzaton is zsúfolásig telt teremben) nem mindig működött tökéletesen. További veszélyforrás, hogy a szövegnek más a ritmusa és tempója a kórusnál és a narrátornál általában. A második részben felhangzó, szépen előadott Puccini-mise két kiváló vendégszólistával ezt még inkább aláhúzta. Bízom benne, hogy Oláh énekes szólistákat is szerepeltet majd valamilyen következő művében, és akkor ez a probléma fel sem merül.
Az első tétel a Duna hullámzását megjelenítő vonósokkal indul, a szűk lépésekben mozgó motívum alterált formában a tétel végéig megmarad. A Dunánál első szakaszának első versszaka hangzik csak fel, ezt veszi át a kórus – izgalmas fokozás tanúi vagyunk. Szinte váratlanul tér át a kórus az Ady-versre: szintaktikailag is pompásan megvalósul a művészi program: a folyó egyes harmadikjából lesz az anyáé. A szólamok versengve juttatják tetőpontra a tételt. Itt már eldőlt bennem a kérdés, hogy érdemes volt-e Oláh Kálmánt kórusműre kapacitálni: naná, mesterien kezeli a szólamokat, meg a kórust és a zenekart együtt. Kicsit túl direktnek éreztem a József Attila-vers „fecseg a felszín, hallgat a mély” zenei illusztrációját, meg a vers visszatérésében az eső csepergésének imitálását zongorán, hiszen a szerző egyéb kifejező eszközei ennél sokkal absztraktabbak.
Kovács László |
A második tétel kizárólag a capella, mintha egészen magában állna. Zeneileg persze tökéletesen része az egésznek, de sokkal egyneműbb a másik kettőnél, mert ez az Ady-vers az ismétléseket nem számítva elejétől végéig felhangzik és zenei kifejezést nyer. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy viszont ez a tétel állt leginkább tematikai kapcsolatban az ősbemtutató előtt és után felhangzó, a szentség fogalmát több oldalról is megközelítő művekkel. A kvartszext zárás hűvössége memento moriként hat a nagy dinamikájú, árnyalt, poszt-stravinskys kórusmű végén.
A harmadik tétel ugyanolyan nagy groove-val indul, mint az első és még az eddigieknél is jellegzetesebb Oláh Kálmán-os dallamokkal, nekem az Always akkordmenete jutott eszembe. Kosztolányi szövege tökéletesen megfelel Oláh szépség- és modernség-ideáljának. A mű bizonyára legnagyobb pillanatai következnek: a szöveg nélküli kórussal és a narrátorral, meg Balázs Elemér cintányér-játékával tobzódunk a hangzásrétegek izgalmas együttesében. A Kosztolányi-versben bekövetkező hangulati váltást is visszaadja a szerző egy nagy cezúra után („Megszentelt engemet a lelke”) és az „áldott” jelző kibontása egy négyhangos, tovább burjánzó motívummal valósul meg. Oláh pompásan szólózott a trió élén, zenekari intermezzója pedig mesteri kompozíciós érzékről árulkodott – tovább emelkedünk. Ilyen előkészítés után szerintem problematikus választás a Dunából kiinduló Petőfi-allegória narrátori előadásban. Lényegi tartalma ugyan ideillik, de nyelvezete (a kebel, a behegeszthetetlen seb, a fergeteg, stb.), és maga az allegória mint formai eszköz nem: József Attila és Kosztolányi után túl archaikus. Oláh maga sem nyúlt vissza például a Liszt-rapszódiákig. Szerencsére a kórus azonnal visszacsatol a Kosztolányi-verssel („Neki nem volt korán könyezni…”) és a tételt záró sorpár valamivel később („Én nagyon sokakat szerettem, / De ő az életet szerette.”) ugyanolyan elegánsan, a zárlatkényszer pátoszától mentesen, modern formában fejezi be a művet. Az ELTE együttesei kitettek magukért, és Kovács László vezetésével igazán jelentős zenetörténeti pillanat alkotó részeseivé váltak, különösen a kórus, amelyik ugyan a többi mű előadásában is jeleskedett, de az ősbemutató sikere elhomályosította a koncert többi részét.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
