Jon Fosse: Valaki jön majd / Rózsavölgyi Szalon
2013.06.11.

Időkapszulába kerül az, aki belép a Rózsavölgyi Szalonba – és a helyzet visszavonhatatlanná válik a patinás könyv- és zeneműbolt első emeletén, ahol fél órával kezdés előtt is már csak a hátsó asztaloknál jut hely. SEBESTYÉN RITA KRITIKÁJA.

A békebeli atmoszférát már több generációval korábban is nosztalgiával emlegették, ez viszont most ráérőssé és indokolatlanul hosszassá teszi az előadás időbeni küszöbét a befogadó számára. Miközben könnyű vacsorát és desszertet költ el az elegáns közönség, a szemközti falon, a kivetítőn a repertoáron lévő többi műsor – pódium- és sanzonestek, stand-upok, kis kamara-előadások – ajánlói láthatók. A kávéházi zsongás és a diszkréten oldalazó pincérek olyan erőteljes meghatározói az egyébként jó tíz percet csúszó előadás nézői beállítódásának, hogy kezdés előtt már komolyan aggódom Jon Fosse minimalista, szikár világáért.

Rák Kati és Balikó Tamás
Rák Kati és Balikó Tamás
Végül a csupasz, fehér fal elé lép Férfi (Balikó Tamás) és Nő (Rák Kati), háttal a nézőknek, pelerinként osztozva egy ballonkabáton. Nehezen és egészen más hangon szólal meg ebben a finom(kodó) szalonkultúrában a szöveg, amely már ránézésre is a lecsupaszítottság érzetét kelti: végsőkig visszafojtott és csak a legszükségesebbre redukálódott nyelv, amelynek belső ritmusa, zeneisége van. 

Rák Kati érzelmes, habitusából is fakadóan erőteljes nőiséget sugárzó (szép)asszony-alak, mindezen attribútumokat már hangszínében is hordozva. Balikó Tamás egy kicsit megfáradt, visszafogottabb regiszterben mozgó Férfit hoz, mintegy kiegyensúlyozva a Nő rebbenékenységét. Több a játékban az érzelem, több a tónusokban a szín, nagyobb hullámokat vet a szövegmondás és a játék dallama, mint amit a szigorú norvég fjordokhoz odagondolt előképem megengedne. Prekoncepció, persze, az előadásra durván rátolakodó előítélet, aminek talán mégis van valami köze a darab lehetséges olvasataihoz, hiszen a rövid, költői sorok sokkal inkább keltik a megemelt regiszter érzetét, mintsem a realisztikus kifejezésmódét.

Nő, aki refrénszerűen és ebben az előadásban végül igencsak érzelmes hangnemben vissza-visszatérőn ismételgeti: „valaki jön majd” és attól a valakitől már most félti exilált kettősük hermetikusságát, valósággal elűzi Férfit egy ház körüli sétára. Ekkor érkezik Másik (Dányi Krisztián), a frivol, a középkorú decens párhoz képest közönséges, egyenesen tenyérbe mászó fiatalember. Férfi visszatér. Színházilag rendkívül értékes pillanat, amint Balikó Tamás kissé előreszegett homlokáról valósággal visszatükröződik, pontosabban előre projektálódik a szótlan ítélet: itt van hát az a valaki, aki máris közéjük furakodott. Vagy ha nem, hát itt van az a buktató, amin végre elhasalhat a félig megálmodott boldog magány, a világtól való elvonulás lehetősége. 

Lentebb, visszafogottabb tónusban, realizmushoz képest bár halkabban, mégis tőle felfele pipiskedőn folytatódik a játék. Mintha az imént zargató Másik átbillentette volna Férfit és Nőt ebbe a szubtilitásában sokkal érzékenyebb és igazabb hangszínbe. Minden jelentés-teli, minden jelentőség-teljes ide koncentrálódik ebben az előadásban. A visszarettenés attól, amit megfogalmazhatatlan, az alig artikulálható rettegés, a bölcsen csendesülő, de jelenlévő fájdalom. Mindez most takarékra fogott gesztusokban és hanglejtésben. 

Balikó Tamás, Dányi Krisztián és Rák Kati. A képek forrása: Rózsavölgyi Szalon
Balikó Tamás, Dányi Krisztián és Rák Kati. A képek forrása: Rózsavölgyi Szalon
Ilyen a tér is: éppen megfelelő a fehér háttér: hozzá fekete thonet-szék és levegőbe akaszkodó (függönysínen csúszó) fekete vállfa. A bent és a kint csak szövegben jelzett, a szoba bútorait, a képeket a szereplők leírják. Ehhez képest még az is sok, hogy a házát éppen ennek a párnak eladó, és máris féltett idilljükbe beletenyerelő Másik nagyanyjának szobáját a bűzölgő éjjeli edénnyel egy valóságosan létező ajtóval jelzik. Ilyen csupasz háttér előtt tud megszületni az emberi test valósága, ilyen kontextusban válik a legkisebb rezdülés is hatalmas jelentőségűvé. 

Rák Kati szépsége, esendő-áradó nőisége eleve erősen exponálja a Nő figuráját; játékából az alig-rezdülések, álomszerűen visszafogott mondatok a legsikerültebbek. Amikor Másik hangos-harsány ajtó-döngetések közepette visszatér, a Nővel való újabb jelenete közepe táján a Férfi kezével eltakart, a teljes vetített hátteret betöltő képét látjuk a falon. Sajnos hamarosan, valódi bejövetele előtt, még ez a vetített kép vált egy-két replikát a Nővel, amitől a korábbi jelenlét finomsága drasztikusan szertefoszlik, magyarázó jellegű lábjegyzetté válik. Bár talán eleve a szótlan arc vetítéséről is lebeszélném az alkotókat, ez, a megszólalás, szó szerint a falról, a médiumok kényszerű-divatszerű és naiv összekapcsolásáról szól.

Egyébként pedig nehéz elhinni Másik közönségességének, kupica-kínálgatásának, a házért kapott pénz iránti leplezetlen örömének szexepiljét. Talán egy hang, egyetlen mozdulat, amely elfogadhatóvá teszi Másikat a néző és a Nő szemében, ami valamiképp közelít ennek az inkább-entellektüell-mint-nem párnak a világához, szerencsés lenne. Valóban veszélyessé tenné a játékot. Hiszen éppen ez a darab egyik kulcsa: az oszcilláció a két szélső egzegézis-pont között, kezdve onnan, hogy Nőt tényleg ellenállhatatlanul vonzza ez a plebs, egészen odáig, hogy kizárólag Férfi beteges féltésének szüleménye ez a rémálom. Az a jó, ha váltakozik e két lehetséges olvasat. Az a jó, ha mindkettő egyszerre jelen van. És végül: az a jó, ha közben a skála minden egyes állapot-pontja is igaz. Különös – magam is meglepődöm –, hogy ez a libikóka-szerű érzet az érzésem szerint túlságosan nyíltan emocionális olvasat ellenére is időnként határozottan megteremtődik. A vég annyira nyitott, olyan hangsúlytalanul csúszik ki alólunk az előadás, hogy szinte alig érzékeljük: a repetitív szöveg, a megerősítés, hogy csak ketten vannak/maradnak, visszafele olvasva ez előadást, több súllyal terhelt.

A tapsrend után szinte hiánytalanul ott marad a közönség. Diszkréten zsong-susog, éppen, mint előtte. Nem tudom, hogy a közbenről esik-e szó. Hogy megengedi-e ennek az imént érzékelt kis, szúrós kényelmetlenségnek a befogadását ez a körítés, ez a karcolatlan kellem.
Szerző:  Jon Fosse,  Cím:  Valaki jön majd,  Fordító:  Domsa Zsófia,  Dramaturg:  Blastik Noémi,  Zene:  Pacher Gréti,  Koreográfus:  Zsíros Linda,  Díszlet, jelmez:  Kovács Yvette Alida,  Szereplők:  Balikó Tamás, Rák Kati, Dányi Krisztián