A szerző ugyanis – a Márairól vagy az Ottlikról írott monográfiáival szemben – nem hajtott végre rajta tartalmi kiegészítést vagy változtatást, s csupán a jegyzetek kerültek a könyv végéről a fejezetek belsejébe. Szegedy-Maszák Mihály – egyik kötetcímét parafrazálva – tehát valóban az újraolvasás lehetőségét kínálja föl az irodalomtörténész szakmának.
 Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond |
Móricz Zsigmond meghökkentő kísérlete A rajongók átírására jól példázza azt a zárványszerű helyzetet, amellyel még a pályatársaknak is szembesülniük kellett az életművel kapcsolatban: Kemény Zsigmond regényei, tanulmányai, politikai jellemrajzai nehezen olvashatóak, s nyelvezetének bizonyos rétegei, úgy tűnik, tartósan ellenállnak a magyar közönség olvasói tapasztalatainak, látens elvárásainak. Mindemellett egyértelmű, hogy a XIX. századi magyar regény- és eszmetörténet olyan fontos alakjáról van szó, akinek az életműve nem kerülhet a kuriózumok kétes státuszába. A személyiség összetettségének ábrázolása, a forradalom bukása utáni értelmiség felelősség- és távlatkeresése, a regény művészi dimenzióinak tágítása Keményt szinte pályájának kezdeteitől elválasztották a sokáig töretlenül népszerű Jósika Miklóstól vagy Jókaitól.
Szegedy-Maszák Mihályt, ahogy a Bevezetésben írja, elsősorban a „hagyomány megőrzésének célja”, a XX. század vége felé eltávolodó-elidegenülő „nemzeti örökség” megőrzésének szándéka vezette Kemény regényeinek és értekező műveinek poétikai és eszmetörténeti vizsgálatában. Munkásságának ezen karakterisztikus tendenciái, ha a hangsúlyok olykor mintha más kontextusokra helyeződnének is, a kötet megjelenése óta eltelt majd két évtizedben szintén meghatározónak látszanak. A szerző 2007 novemberében Nemzeti művelődés – egységesülő világ címmel kezdeményezett rangos meghívottakból álló, interdiszciplináris konferenciát, illetve ugyanebben az évben jelent meg hasonló címmel szöveggyűjtemény az ő szerkesztésében (Nemzeti művelődések az egységesülő világban). De a kilencvenes években publikált tanulmányai is gyakran mutatnak hasonló indíttatást. „Lehet-e egyáltalán érdemlegeset mondani nemzeti hagyományainkról az irodalomban a huszadik század legvégén?” – ezzel, a Kemény-monográfiához némileg hasonló felütéssel kezdődik például Kölcsey-tanulmánya is (A nemzeti hagyományok időszerűsége). Szegedy-Maszák írásai alapján mégis nehezen tudnám meghatározni, hogy felfogásában mit is jelent pontos(abb)an a hagyomány, és kik annak a (kortárs) befogadói-fenntartói? Hiszen a Kemény-szövegeknek többek között Bahtyinra, Uszpenszkijre építő poétikai, narratológiai, kompozicionális értelmezései számomra sokkal inkább egy rendkívül magas szintű és elméleti megalapozottságú értékfeltárás kontextusába tartoznak, s nem egyértelmű, hogy az eredmények hogyan konvertálhatóak a célkitűzésnek megfelelően a tágabb, a hagyományt úgymond éltető, irodalmon kívüli területekre is.
Persze, Szegedy-Maszák felfogásában az irodalmiság maga is történeti fogalom, a jelen által (is) meghatározott, és nyilvánvaló, hogy nemcsak az életművek, műfajok, hanem a szövegeknek csupán bizonyos részei is kikerülhetnek az irodalomként olvasás keretei közül, vagy épp ellenkezőleg: a kortársak által például történetírásként olvasott szövegek művészi aspektusai vál(hat)nak fontossá a jelenben. A hagyománnyal történő kapcsolatteremtésnek fontos tényezője a szerző felfogásában az időszerűség, ami a (rég)múlt szövegeket a jelen értékviszonylatai között is láttatja. „Vörösmartynak mely költeményei s kinek számára lehetnek fontosak a jelenkorban?” – teszi föl a kérdést Szegedy-Maszák, s válaszában a Vörösmarty-műveknek a történeti célelvűséget tagadó vonását emeli ki: „Ebben is rejlik költészetének időszerűsége.” (Vörösmarty és a romantikus töredék) Kölcsey értekezésével kapcsolatban részben ugyanez a vizsgálat tétje: „Van-e Kölcsey tanulmányának bármi időszerűsége?”
Az időszerűség ilyen jellegű felfogása Kemény Zsigmond életművével kapcsolatban is termékenynek mutatkozik, s azon túl, hogy az anyanyelven írott szövegek „olyan történeti hagyomány része[i], melyet a magyar olvasó sajátjának vagy legalábbis viszonylag könnyebben hozzáférhetőnek érezhet”, például a Ködképek a kedély láthatárán körkörös felépítése „előrevetíti a XX. század kísérleteit” is a regényírás területén.
A történeti szemlélet lehetőségei leginkább ezekben a megjegyzésekben mutatkoznak meg a kötet lapjain, azon túl, hogy a monográfia a nyitó fejezetben (A realizmus mint történeti irányzat) és belső érvelését tekintve is egy képlékeny, de körvonalazható fejlődéstörténeti és stíluskorszakokra osztott rendszerezést mutat föl. Eszerint Kemény Zsigmond szépírói életműve a romantikus regény megteremtése és „meghaladása” után a realista prózában teljesedett ki, s szövegeinek – ahogy láttuk – számos eredménye már a lélektani regény irányába mutat. Időszerűségét egy mégoly szigorú esztétikai-poétikai felfogáson belül ez is jelentheti.
A monográfia szakirodalmát, elméleti hátterét áttekintve pedig aligha lehet kérdéses, hogy Szegedy-Maszák Mihálynak ez a nyolcvanas évek végén írott kötete jelentős mértékben segítette, inspirálta a hazai, korszerű irodalomelméleti tájékozódást.