Transz
2013.06.05.

Ha emberek ugyanazt a dolgot akarják nagyon, a legrafináltabb módokon vágják majd át egymást. Ha emellett valakinek a tudatába is bejárást kapunk, felkészülhetünk mindenre. Ha pedig felkészültünk mindenre, nagyon meglepni már nem lehet minket. A Transz ezen túllépve mégis izgalmas lesz. RUPRECH DÁNIEL KRITIKÁJA.

Mielőtt bármi is elkezdődne, későbbi főhősünk, Simon festményeket mutat nekünk, nézőknek, amelyeket tulajdonképpen nem is láthatnánk, hiszen ellopták őket. Kiemeli Rembrandt egyik alkotását (Vihar a Galileai-tengeren), amelyre a művész nézőire tekintve festette meg saját arcképét. Kissé belecsípve a heist-moviekba, magunk is végignézhetünk egy műkincsrablást, ám amit eddig Simon nekünk felkínált, hirtelen önmaga számára is elérhetetlen lesz.

Az egy aukciósház munkatársaként dolgozó fiatalember ugyanis részt vesz Goya Boszorkányok a levegőben című festményének elrablásában, ám az akció során elszenvedett fejsérülése miatt nem emlékszik, hova rejtette a képet a tervet kivitelező Franck és csapata elől. Hiába a kínzás, egyetlen képkocka sem dereng fel, ezért egy hipnoterapeutához fordulnak segítségért, akinek Simon fejében kellene meglelnie az elveszett művet. A kutakodás közben persze - nem meglepő módon - más, kevésbé üdvözölt dolgok is előbukkannak. A tudattalan zavarosában nem lehet büntetlenül halászni, a filmtörténet már számos példával figyelmeztetett erre.

Az amnézia kedvelt témájává vált a film noirnak; ha valaki nem tudja magáról, hogy kicsoda, könnyen más személyiségébe bújhat (Joseph L. Mankiewicz: Valahol az éjszakában), és ahonnan hiányoznak az emlékek, ott minden bizonnyal valami súlyos dolog történhetett (Fritz Lang: A kék gardénia). Az ezt összetapasztó, a pszichoanalízisre kissé talán túlzottan - bár némi iróniával - rákapó Hitchcock-film, az Elbűvölve már szinte tanulmányokhoz igazította thriller-cselekményét. Nem csoda hát, hogy az olyan noir hangulatot felelevenítő újabb mozik, mint Alan Parker Angyalszíve vagy Christopher Nolan Mementója szintén örömüket lelték az emlékezetkieséssel járó dramaturgiai játékban. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Danny Boyle filmje is mintha ehhez a miliőhöz nyúlna vissza; a noirok világában járunk, ahol az ösztönök a bűnbe húzzák az embert, a látszat pedig mindig csal, sőt még a látszat látszata is, amikor a hipnózis álomképei összemosódnak a valósággal. Itt ugyan nem a kilét a kérdéses, hanem a hollét, a válasszal azonban együtt jár valami más is. Hősünk a negyvenes évek noirjaihoz képest fordított utat követ, amely nem a bizonytalanból vezet a biztos felé, hanem egy szilárd tényeken nyugvó állapotból a káoszba. 

A rutinos nézőt azonban nehéz még mindig meglepni, felkészült már mindenre. Egy három központi karakterre építő történet lehetőségeit nem tart hosszú ideig végigzongorázni, mint ahogy képzelettel és álmokkal játszó filmek esetében is megszokhattuk, hogy soha ne higgyünk a szemünknek, edzett minket Buñuel, játszadozott velünk Nolan az Eredetben – egyszerűen óvatosak lettünk. A különbség hozzájuk képest az, hogy míg korábban a filmes illúzió azzal lepett meg, hogy a képzeletet is valószerűvé változtatta, addig itt a fényképezés révén a valóság is képzeletszerű lesz, de az elv hasonló. Mindez persze nem azt jelenti, hogy Boyle, illetve két forgatókönyvírója, Joe Ahearne (aki maga írta és rendezte 2001-es, azaz jóval az Eredet előtti tévéfilmjét dolgozta fel újra) és John Hodge ne okoznának kisebb meglepetéseket, inkább azt, hogy mostanság már meglehetősen nehéz akkorát csavarni a sztorin, hogy a gyanakvó mozilátogató kiessen a székéből. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A Transz trükkje mégiscsak az, hogy tapasztalt nézőjével is képes eljátszani. Bármennyire is hiszünk abban, amit látunk, könnyen megeshet, hogy a búgócsiga, mely az Eredet hősének segít különbséget tenni álom és valóság között, mindig is pörgött, és örökké fog. Csupán azért, mert a film nem cselekményével ejt minket át végül, hanem saját voltával. Nézőpontja amennyire erősen meghatározott az említett narrációs felütéssel, vagy azzal, hogy közvetlenül belekukkanthatunk Simon tudatába, éppen annyira bizonytalan is. Hiszen csak képeket látunk, egyetlen nézőpontból ábrázolt, lekeretezett, kétdimenziós képeket. Nem a valóságot, egy filmet nézünk, mint ahogy maga Simon is egy iPaden nézi filmmé változott, elveszett emlékezetét hipnotikus állapotában. 

A Transzban az a szép, hogy az első percétől fogva saját maga vallja be csalását: ahogy Rembrandt a festményen, Simon is ránk tekint, hangsúlyozza filmiségét, mégis hiszünk neki, elmerülünk benne, hatása alá kerülünk, és igyekszünk különbséget tenni valóság és fikció között. Miközben minden fikció, az egész egy nagy átverés, még e vallomásához képest is. Boyle-nak pedig azért sikerülhet mutatványa, mert jól tereli a figyelmünket, ügyesen rakta össze filmjét. Nincsenek sallangok, nem lötyög a cselekmény, meggyőzőek az alakítások, vágással, képekkel és zenével teremt feszültséget, és mert a rá jellemző szokatlanabb beállítások magukhoz bilincselik a tekintetet. A Transzban annyira szembeötlő a csalás, hogy az illúzió részévé válik, és akkor sem vesszük észre, amikor a bűvészkedés során rámutatnak.
Cím:  Transz,  Rendező Danny Boyle,  Forgatókönyvíró:  Joe Ahearne, John Hodge,  Operatőr:  Antony Dod Mantle,  Vágó:  Jon Harris,  Szereplők:  James McAvoy, Rosario Dawson, Vincent Cassel