Én és te
2013.06.04.

Az Álmodozók után újabb regényadaptáció, és újabb művészi fiaskó. Bertolucci nagyon fiatalon, az európai modernizmus idején kezdte pályáját – öregkorára pusztán ordító közhelyekre, hiteltelen belső folyamatok erőltetésére futja tőle. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.

Niccoló Ammaniti regénye, az Én és te pedig megfelelő távolságból nézve akár briliáns kérdések felvetésére, valamint azok okos megválaszolására is hasznos lehetne. A saját házuk pincéjébe menekülő introvertált tinédzser, Lorenzo és zavart féltestvére, Olivia dialógusai, az ő világtól való izolációjuk, parányi keretek közé szorított kis-lázadásuk akár kortükörként is működhetne. 

Vagyis: mi az a jellegzetesség, amely napjaink giccsbe, cukormázba fojtott tini-perpatvarait kiemelné az egysíkúság csapdájából? Hogyan válhatnak az idegesítően nyávogó, álproblémákon csámcsogó műfiúk és -lányok igazán árnyalt személyiségekké? Az idén 73 éves Bernardo Bertolucci jó négy dekáddal ezelőtti formájában be tudta volna váltani az ígéreteket: mára csupán a szorongató ifjúkor unott nyugtázására képes – innentől világos is, hogy az Én és te moziadaptációja a komplex jellemábrázolásban óriásit bucskázik, a tinédzserdrámák megrendítő műfaji váltását véletlenül sem itt kell bogarászni. 

Kamaradrámával van dolgunk. Nyilvánvaló, hogy ezek a filmek csakis akkor autentikusak, ha a mindenféle sallangtól fosztott cselekményt erős színészi játék, hamisságtól mentes szituációk viszik előre, egyedül így robbanhat a hasonszőrű munkák drámai feszültsége. Az Én és te legfőbb problémája abban áll, hogy rendezője képtelen, vagy ha nagyon őszinték szeretnénk lenni, nem is akar túllépni a közhelyeken. Lorenzo bebugyolálja magát, mikor az ajtónyílásban észreveszi telefonáló, az ő problémáiról szónokoló édesanyját. Érthető szimbolika: a gyerek kívülálló. Tálalása azonban közönséges, ötlettől mentes, érdektelen. Csakúgy, mint az olyan epizódok felsorakoztatása, mint az, hogy Lorenzo olyannyira csendes haragot táplál közege iránt, hogy fájdalmában-
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
fásultságában inkább a laptopját nyomogatja, könyveket búj, és hogy a legnaivabb néző is felfogja, muszáj rá gyakran fejhallgatót adni, hiszen erőltetni kell: itt bizony egy magának való fiú vonaglik végig az elbeszélésen. Ugyanennyire hatástalan a srác és a hangyák párhuzam: csupán a befelé fordultságot húzza alá egy képi jellel, de nem nyújt semmi többet, lélektani mélyfúrásnak nyoma sincs. 

Bertolucci csellengő antialakjai Az utolsó tangó Párizsban szexuálisan frusztrált középkorú férfijából, Paultól vagy éppen A megalkuvó tudatfilmmé dekonstruált kémsztorijában felőrlődő Marcellójából az Álmodozók papírvékony Matthew-ivá tétettek. „A petíció egy vers, a vers egy petíció!” – a XXI. században a volt auteur-nek effajta tollbamondásokra van már csak ereje. Új dolgozatának hősei egyoldalú bábok címszavas felkiáltásokkal: fájdalom, drog, teenage angst, szorongás. Bertolucci azonban képtelen ezen fogalmak legmélyére hatolni, és valódi emóciókat kihantolni. 

Ehelyett Anne Rice vámpírregényébe menekülő kvázi emóst dob elénk, a huszonéves Olivia vadsága, esetenkénti sérülékenysége heroinaddikciójában, majd szörnyű elvonási tüneteiben merül ki, illetve szólni lehet még vulgáris lázadómondatairól, amelyekkel úgymond Lorenzo szemét igyekszik felnyitni, de ezek sem elégségesek ahhoz, hogy a készítők valódi életet csiholjanak ki a két főalakból. Szintén nem elég álmodozókként Joplinra gerjedni, „Minden el van baszva!” kaliberű intelmeket harsogni, Vietnamról felszínesen értekezni – ahogy az Én és te játékidejében sem elég például David Bowie Space Oddityjára ropni. Egy szó, mint száz: Bertolucci jelenlegi figurái nem élnek. Skiccek, nem többek mondatolvasóknál vagy unott aktoroknál. Ekképpen a film maga is semmitmondó, fantáziátlan, melyben a tini-egzisztencializmus mélypontra jut. Valahol talán éppen erre utal, hogy már magának Bertoluccinak is csak a régi veretes darabjai szenvedélymentes biflázása megy: A hold kábítószer-motívuma és ügyetlen melodrámája, Az utolsó tangó… bezártság-tematikája, a Forradalom előtt pincébe masírozása, és természetesen az Álmodozók be-bekiabálása. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Nincs többé újhullám, hol van már a tehetségtől izzó Bernardo Bertolucci, aki másfél, két évvel ezelőtt még 3D-ben is leforgatta volna ezt a könyvfeldolgozást, csak hogy megmutassa, a harmadik dimenzió minimalista sztoriknak is mélységet adhat? Az utolsó képkockán is csak egy üres „rajongói” gesztusra telik tőle: szemrebbenés nélkül elorozza a Négyszáz csapás programadó freeze frame-jét. Csakhogy a közönség értse: Lorenzo révbe ért, mosolya új fejezetet nyit az életében. Ám míg Truffaut ambivalens érzelmeket generált a tengerparton futó Antoine Doinel tekintetének elcsípésével, addig az Én és te befejezésében érvényét veszíti a nagy hommage. Ebben a filmben halálosan egyértelmű mindenki számára a finálé jelentése. Truffaut-nál nem volt az. Ami 1959-ben maga volt a tökéletes Nyitottság, az 2012-ben a mindent hamisan lekerekítő Zártság. Bertolucci még ekkor is azt vallja, bármibe kerüljön is, a néző azért van, hogy ha kell, sulykolják a fejébe azt az üzenetet. Sajnos. Ráadásul a címmagyarázat sem több vaskos didaxisnál. Víziója tehát nem átütő erejű kinyilatkoztatás, hanem konyhafilozófia. Vagy a helyszínből adódóan: pincefilozófia.
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  Én és te,  Rendező:  Bernardo Bertolucci,  Író:  Niccolo Ammaniti,  Forgatókönyvíró:  Niccolo Ammaniti, Umberto Contarello, Francesca Marciano, Bernardo Bertolucci,  Zeneszerző:  Franco Piersanti,  Operatőr:  Fabio Cianchetti,  Vágó:  Jacopo Quadri,  Szereplők:  Jacopo Olmo Antinori, Tea Falco, Sonia Bergamasco, Veronica Lazar, Tommaso Ragno, Pippo Delbono