Niccoló Ammaniti regénye, az Én és te pedig megfelelő távolságból nézve akár briliáns kérdések felvetésére, valamint azok okos megválaszolására is hasznos lehetne. A saját házuk pincéjébe menekülő introvertált tinédzser, Lorenzo és zavart féltestvére, Olivia dialógusai, az ő világtól való izolációjuk, parányi keretek közé szorított kis-lázadásuk akár kortükörként is működhetne. 

Vagyis: mi az a jellegzetesség, amely napjaink giccsbe, cukormázba fojtott tini-perpatvarait kiemelné az egysíkúság csapdájából? Hogyan válhatnak az idegesítően nyávogó, álproblémákon csámcsogó műfiúk és -lányok igazán árnyalt személyiségekké? Az idén 73 éves Bernardo Bertolucci jó négy dekáddal ezelőtti formájában be tudta volna váltani az ígéreteket: mára csupán a szorongató ifjúkor unott nyugtázására képes – innentől világos is, hogy az Én és te moziadaptációja a komplex jellemábrázolásban óriásit bucskázik, a tinédzserdrámák megrendítő műfaji váltását véletlenül sem itt kell bogarászni. 

Kamaradrámával van dolgunk. Nyilvánvaló, hogy ezek a filmek csakis akkor autentikusak, ha a mindenféle sallangtól fosztott cselekményt erős színészi játék, hamisságtól mentes szituációk viszik előre, egyedül így robbanhat a hasonszőrű munkák drámai feszültsége. Az Én és te legfőbb problémája abban áll, hogy rendezője képtelen, vagy ha nagyon őszinték szeretnénk lenni, nem is akar túllépni a közhelyeken. Lorenzo bebugyolálja magát, mikor az ajtónyílásban észreveszi telefonáló, az ő problémáiról szónokoló édesanyját. Érthető szimbolika: a gyerek kívülálló. Tálalása azonban közönséges, ötlettől mentes, érdektelen. Csakúgy, mint az olyan epizódok felsorakoztatása, mint az, hogy Lorenzo olyannyira csendes haragot táplál közege iránt, hogy fájdalmában-

fásultságában inkább a laptopját nyomogatja, könyveket búj, és hogy a legnaivabb néző is felfogja, muszáj rá gyakran fejhallgatót adni, hiszen erőltetni kell: itt bizony egy magának való fiú vonaglik végig az elbeszélésen. Ugyanennyire hatástalan a srác és a hangyák párhuzam: csupán a befelé fordultságot húzza alá egy képi jellel, de nem nyújt semmi többet, lélektani mélyfúrásnak nyoma sincs. 

Bertolucci csellengő antialakjai Az utolsó tangó Párizsban szexuálisan frusztrált középkorú férfijából, Paultól vagy éppen A megalkuvó tudatfilmmé dekonstruált kémsztorijában felőrlődő Marcellójából az Álmodozók papírvékony Matthew-ivá tétettek. „A petíció egy vers, a vers egy petíció!” – a XXI. században a volt auteur-nek effajta tollbamondásokra van már csak ereje. Új dolgozatának hősei egyoldalú bábok címszavas felkiáltásokkal: fájdalom, drog, teenage angst, szorongás. Bertolucci azonban képtelen ezen fogalmak legmélyére hatolni, és valódi emóciókat kihantolni. 

Ehelyett Anne Rice vámpírregényébe menekülő kvázi emóst dob elénk, a huszonéves Olivia vadsága, esetenkénti sérülékenysége heroinaddikciójában, majd szörnyű elvonási tüneteiben merül ki, illetve szólni lehet még vulgáris lázadómondatairól, amelyekkel úgymond Lorenzo szemét igyekszik felnyitni, de ezek sem elégségesek ahhoz, hogy a készítők valódi életet csiholjanak ki a két főalakból. Szintén nem elég álmodozókként Joplinra gerjedni, „Minden el van baszva!” kaliberű intelmeket harsogni, Vietnamról felszínesen értekezni – ahogy az Én és te játékidejében sem elég például David Bowie Space Oddityjára ropni. Egy szó, mint száz: Bertolucci jelenlegi figurái nem élnek. Skiccek, nem többek mondatolvasóknál vagy unott aktoroknál. Ekképpen a film maga is semmitmondó, fantáziátlan, melyben a tini-egzisztencializmus mélypontra jut. Valahol talán éppen erre utal, hogy már magának Bertoluccinak is csak a régi veretes darabjai szenvedélymentes biflázása megy: A hold kábítószer-motívuma és ügyetlen melodrámája, Az utolsó tangó… bezártság-tematikája, a Forradalom előtt pincébe masírozása, és természetesen az Álmodozók be-bekiabálása. 

Nincs többé újhullám, hol van már a tehetségtől izzó Bernardo Bertolucci, aki másfél, két évvel ezelőtt még 3D-ben is leforgatta volna ezt a könyvfeldolgozást, csak hogy megmutassa, a harmadik dimenzió minimalista sztoriknak is mélységet adhat? Az utolsó képkockán is csak egy üres „rajongói” gesztusra telik tőle: szemrebbenés nélkül elorozza a Négyszáz csapás programadó freeze frame-jét. Csakhogy a közönség értse: Lorenzo révbe ért, mosolya új fejezetet nyit az életében. Ám míg Truffaut ambivalens érzelmeket generált a tengerparton futó Antoine Doinel tekintetének elcsípésével, addig az Én és te befejezésében érvényét veszíti a nagy hommage. Ebben a filmben halálosan egyértelmű mindenki számára a finálé jelentése. Truffaut-nál nem volt az. Ami 1959-ben maga volt a tökéletes Nyitottság, az 2012-ben a mindent hamisan lekerekítő Zártság. Bertolucci még ekkor is azt vallja, bármibe kerüljön is, a néző azért van, hogy ha kell, sulykolják a fejébe azt az üzenetet. Sajnos. Ráadásul a címmagyarázat sem több vaskos didaxisnál. Víziója tehát nem átütő erejű kinyilatkoztatás, hanem konyhafilozófia. Vagy a helyszínből adódóan: pincefilozófia.