A meztelen férfi / Ludwig Múzeum
2013.06.04.

Ez a tárlat nem a bécsi Leopold-béli férfiakt kiállítás vendégszereplése, hanem a linzi Lentos múzeum női kurátorok által válogatott összeállításának budapesti adaptációja – de miről is? IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész tulajdona
Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész tulajdona
A meztelen férfi jó cím, marketing szempontból egyenesen kiváló, hiszen olyan ügyes, verbális egyszerűséggel kelt vattapuhaságú, ám mégis csiklandozó érdeklődést, hogy a legfinnyásabb illemet sem sérti. Ugyanakkor nem ámít magas művészettel, vagyis nem taszítja el eleve azt a réteget, amelyiknek egyébként esze ágában sincs kibumlizni a Lágymányosi hídig, hiszen ugyanez a réteg erre a hívószóra azonnal szakít kultúraellenes kényelmével, és jegyet vált. (Villamosra, tárlatra, bármire.)

Jól teszi egyébként – mondanánk a Ludwig Múzeum látogatószámának növelésének a reményében, de nem mondjuk, mert most már teljesen mindegy, hogy Bencsik Barnabás fel tud-e mutatni a fenntartójának egy népszerű kiállítást.

Egyébként a tárlat nem igazán vall rá, más okot, mint a fent jelzettet nem is tudunk felhozni a védelmében – ami persze nem elhanyagolható mellékkörülmény. Azért nem vall rá, mert nem igazán jó. Kevésbé körülményesen: nem jó. Főleg azért, mert az ember úgy jön ki a termekből, hogy nem tudja, mit látott, és azt miért?

Pierre et Gilles: Apolló, 2005 (Modell: Jean-Christophe Blin). © Pierre et Gilles. Galerie Jerome de Noirmont tulajdona
Pierre et Gilles: Apolló, 2005 (Modell: Jean-Christophe Blin). © Pierre et Gilles. Galerie Jerome de Noirmont tulajdona
Ha csak a linzi anyag jött volna, tisztábban kirajzolhatóvá válna az eredeti összeállítás női magazinos szisztémája és a tématagolás kommersz ízű mivolta, amely a következő: Új Ádám, Tabu, Női tekintet, Fájdalom, Hős/Antihős, Metamorfózisok, A vágy tárgya. Mint látható, a fejezetcímekkel sem húzunk intellektuális mélységekbe, ami önmagában nem volna baj, hiszen a tárlatcím ezt nem is ígéri, csakhogy a könnyed, populáris hangvételt a kurátorok előszeretettel terhelik meg a koncepciónál összetettebb művészek – igaz, szórványos, de mégis csak előforduló – jelenlétével. 

Mert Arnulf Rainer azért még sincs egy súlycsoportban például Keith Haringgel, aki mellesleg (ha nem volna kitalálható) jobban illik ide, és egye fene, az uralkodó hangulatba és színvonalba még az is belefér, hogy utóbbi szinte túlreprezentálódik azzal, hogy személyesen is feltűnik (mármint modellként) Annie Leibovitz fotóján. Az más kérdés – csak sajnos, épp ez a fő kérdés -, hogy Leibovitz képe korántsem Haring meztelenségéről szól, hanem Haring saját művészetével való azonosulásáról, arról nem is beszélve, hogy a soványnak korántsem tekinthető leibovitzi életműben bőven akadnak ennél ideillőbb, autentikus darabok. 

Ezen mélázva újfent megbicsaklik a kurátori eszme világosságába vetett nézői hit, de mire idáig érünk, már rutinosan csekkoljuk a sokadik traumát, hiszen rögtön a tárlat elején meg kellett emésztenünk a szelíd Szőnyi festett férfiaktjának a beillesztését, beljebb egy Cocteau rajz megint csak téves idekerülését, továbbá egy-két (három?) századelős fotográfia történeti előképként való komolykodó felsorakoztatását – hogy csak egynehány példát említsünk arra, miért nem tudja az ember egy idő után, hogy hol jár? (A korrektség kedvéért: a kurátorok szerint egy 1900-as évektől kezdődő, fókuszpontokra, illetve témakörökre koncentráló tematikus tárlatban.)

Szőnyi említése nem elírás, igen, az Istvánról van szó, a Gresham körös festőről. Őt nem a linzi kurátorok válogatták be, ők a nemzetközi kitekintés mellett a saját művészeiket szerepeltetik nyomatékosabban (többek között Egon Schielét, jól néznénk ki, ha épp őt hagyták volna ki), de most nem a névsorolvasás a lényeg, hanem a honi ráadás. Ugyanis az osztrák hölgyek munkáját két magyar kurátor(nő) egészítette ki hazai művekkel, nem kis mértékben bonyolítva az alaphelyzetet. 

Fritz Simak: Birkózók 14, 2005 (a Birkózók sorozatból). Fritz Simak tulajdona. A képek forrása: Ludwig Múzeum
Fritz Simak: Birkózók 14, 2005 (a Birkózók sorozatból). Fritz Simak tulajdona. A képek forrása: Ludwig Múzeum
A fent felsorolt fejezetcímek egy része ugyanis saját találmány, Ausztriában nem választották szét a férfi és női alkotókat, tehát nem volt Női tekintet szekció, helyette a Póz elnevezésű csoportot rendezték össze, amely – visszagondolva egyes művekre – adekvátabb döntésnek tűnik. Továbbá eszükbe sem jutott a témával kapcsolatban hangsúlyozni a Tabu mivoltot, így azok a művek, amelyek nálunk ez alatt a gyűjtőnév alatt sorakoznak, Linzben köntörfalazás nélkül, a legpontosabb definícióval a Pénisz megjelölés mellé kerültek.   

A nálunk elkent kategóriáknak köszönhetően persze azon sem csodálkozhatunk, hogy a római iskolás Korb Erzsébet festménye ezen a kiállításon köszön vissza a falról, de végül is nem zavaró az a halk érdektelenség, ahogy ott lóg. Hajas Tibor és Vető János 1979-es Képkorbácsolásának ebben a miliőben való közszemlére tétele viszont kifejezetten fájó, részben a már szóba hozott fajsúlykülönbségek miatt, de a tartalmi nem odatartozás okán még inkább.

Remélhetően senki nem írta még le erről a kiállításról, hogy bátor, ha mégis, újra lehet gondolni a fenti tények fényében.

A kiállítás 2013. június 30-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva