 Fotó a megnyitóról (A szerző felvételei) |
Vagyis azoké, akik nem a témákat keresik, hanem az eszközöket; azoké, akik nem hagyományos technikákkal dolgoznak, hanem fényérzékennyé tesznek nem megszokott anyagokat és nem megszokott témákat. Az esztergomi kiállításon látható képek ékes bizonyítékai annak, hogy a fotózást nem lehet a pillanat művészetének titulálni. Ezért is szerepel az eleddig mintegy ötszáz itt kiállító közt annyi képzőművész. Idén is az egyik legérdekesebb díjazott művet Hegedűs 2 László alkotta, akit kicsit gúnyosan, ironikusan Hegedűs Második Lászlónak mondott az egyébként kiváló megnyitóbeszédet abszolváló Szilágyi Sándor.
Szilágyi hangsúlyozta, hogy le kell számolni a fotózásról való beszédben megkerülhetetlennek tűnő közhelyekkel: John Szarkowskit (a New York-i Modern Művészeti Múzeum Fotótárának nemrég elhunyt igazgatóját) idézte, aki szerint kétféle fotográfia van, az ablaktípusú és a tükörtípusú. Ez utóbbi az alkotó személyiségét, valóságát is megmutatja. Egyetértettem Szilágyival: a Kontakton kiállított képek jelentős része tükörtípusú fotográfia. Az exponálás hosszabb időt vett igénybe. Ahogy hosszabb idő kell a kiállított fotók lehívásához, megértéséhez is; ahhoz, hogy felfogjuk, megvizsgáljuk, befogadjuk, amit látunk. Ezek a képek abból a szempontból is alkotások, hogy előállításuk hosszadalmasabb, mint a hagyományos képeké. Megkockáztatom, Eperjesi Ágnes díjnyertes képét (Oktatási és Kulturális Minisztérium Fődíja), mely színesre hívott apró fecnikből áll össze: nagyobb munka volt elkészíteni, mint egy hagyományos olajfestményt. Ez a fotó inkább mondható festménynek, mint fotográfiának.
Kemenes Zsuzsa – azon kevesek egyike, akik hagyományos technikával dolgoznak – szomorú szobabelsőket örökített meg. Egy szoba lefüggönyözve, odakint, úgy tűnik, nagy a hőség, a fénnyel együtt a nyári kánikula is beszabadulhat a lakásba. A vetetlen ágy, az egész szoba: szomorú. Mintha egy elhagyott nő hűsölne benne. Könnyű a felvillanó csuklóhoz történeteket kitalálni.
A Kontakt egyik legszikrázóbb, a figyelmet legjobban kihívó képe mögött valódi történet bújik meg, melyet érdemes kibontani: Kéri Ádám (a Vármúzeum díja) egy fegyverrel átlőtt buszmegálló darabjait vitte el, fényérzékennyé tett rézlapokat, és ezekre vitte föl a lövésnyomot. Egyértelmű, hogy golyótól repedt meg az üveg. A lyuk úgy tátong rajta, mint egy rémülettől kinyílt száj – ijesztő és kihívó. Nehéz róla levenni a szemet. Ha nem ismerjük a kép történetét, ha nem tudjuk, Kéri Ádám hol és miért készítette (figyelmeztetni akarván arra: megtörténhetett ma Magyarországon, hogy belelőttek egy buszmegállóba), a kép akkor is eleven, lüktető. Szemben Illés Barna (MAOE díja) képével, amely csak akkor hozzáférhető, ha tudjuk (ha valaki áll a kép mellett és értesít róla): az alkotó a gyermeke születése napján vásárolt újságok mindkét oldalát tette fényérzékennyé. A Lukács evangélium részlete, ami a legfeltűnőbb az oldalon, ehhez az eseményhez kapcsolva kap különös árnyalatot.
Sokkal egyértelműbb – pontosabban a kelleténél egyértelműbb – Síró László képe: egy halba (pisztrángnak néztem szegényt) négy szöget vertek. A hal mint Krisztus-jelkép, és a négy szög egymásra feleltetése tulajdonképpen közhelyes képet eredményez.
 Laczkó Péter Woody Allen című fotója a kiállításon |
Ez a kép is enyhén kék árnyalatú, mint a kiállított cianotípiák nem csekély része. A kék, a halvány kopott kék meghatározó színe a kiállításnak. Nagy szemüvegben – Lartigue autóversenyes képeit idézve – egy férfi ül Hegedűs 2 László képén. Ez is kék árnyalatú felvétel, akárcsak Mosberger Róbert régi fotókat, boldog békeidőket idéző képei, vagy Kiss András feszülete. Soltész István – hagyományos technikával – vadnyomot örökített meg, Szilágyi László (Esztergom Város díja) fák gyökereit. A gyökerek brutálisan kiforgatják a földet, kinyúlnak, terpeszkednek. Laczkó Péter az emberi közönyt, a tehetetlenséget örökítette meg, szintén hagyományos módon: Woody Allen című képén egy magatehetetlen, valószínűleg tökrészeg férfi fekszik a nyolcker egyik villamosmegállójában. Laczkó Péter képe gúnyos: a hirdetőoszlopon Woody Allen koncertjének beharangozója. Vagyis a címmel Laczkó is a poszterre irányítja a figyelmet – a figyelmünket – nem a földön elterült jobb sorsra érdemesre.
A fődíjas kép, Eperjesi Ágnesé, szemközt Laczkó képével, a főhelyen: a fotográfia ábrázoló funkciójának tagadása. Az átlátszó lapocskákból szerkesztett alkotás valamiért – a színei ellenére – több keserűséget sugall, mint Laczkó képe. Sok színes felvillanás. Beleképzelem abba a szobába, amelyikben Kemenes Zsuzsa hőse fekszik. Láthatóak – ez a kiállítás szervezőit is dicséri – az összefüggések.
Az ablakot nem érdemes kinyitni. Szomorúan dőlne be a kinti eleven hőség.
A kiállítás megtekinthető 2008. június 29-ig.