De mit keres egy fúziós zenén nevelkedett brazil zongorista-énekesnő, ennek megfelelő vitalitással, a szuicid hangulatokat és az általános dekadenciát oly emlékezetesen kifejező néhai fehér trombitás (zenéinek) háza táján? Meglepően sokat. Elsőre számomra ez egy gyanúsan furcsa párosításnak tűnt, de a koncerten kiderült: kiválóan működött.

Eliane Elias

A Jazztavasz minifesztivál a Művészetek Palotájában ismét hangszeres zenekarvezető nők együtteseit mutatta fel tablószerűen. A fellépő együttesek vezetői közül Eliane Elias már járt Magyarországon, és bármennyire is régóta ott van az élvonalban, nem tudta megtölteni a Nemzeti Hangversenytermet, a tavaszi zene nyílván nem tudta felvenni a versenyt a pünkösdi hétvége koranyári melegével. A terem a túlságosan délutáni kezdéskor inkább emlékeztetett egy totálisan elrajzolt jazzklubra, a közeli széksorokban (félház se nagyon volt talán) a lelkes közönség, a valamilyen okból magasabban lévő színpadon pedig a három szorgalmas hangulatipari dolgozó. Valójában senki sem bánta, hogy ilyen intim találkozás lett ebből (talán csak a szervezők). Akik bejöttek a lámpafényre ebben a harsogó napsütésben, sejtették, hogy nem fognak csalódni.

A brazil Eliane Elias akkor robbant be a showbusinessbe, amikor 17 éves süldő lányként először énekelt és zongorázott Sao Paolóban egy bárban – Carlos Antonio Jobim és Vinícius de Moraes egészen közel ültek hozzá, hogy jól lássák és hallják. Hamar megismerte az egész világ, és ott is hagyta hazáját, már ami a lakhelyet illeti. A híres bőgős, Eddie Gomez hívta először Amerikába, azóta New York-ban él és dolgozik, de ízig-vérig megmaradt brazilnak. Gomez a Steps Ahead nevű zenekarba is meginvitálta. Ennek köszönhetően ismerkedett meg első férjével, Randy Brecker trombitással, akivel előbb egy lemezt, aztán egy leányt produkáltak, mindkettőt Amanda néven. Pesti koncertjén viszont a Randy helyébe több mint húsz éve lépett Marc Johnson kísérte. Johnson elképesztően nagy sounddal játszó, óriási bőgős, aki saját zenekara élén, szerzői lemezeivel is komoly sikert aratott. Egy ideig úgy gondoltam, hogy túl nagy önfeláldozás volt részéről zenekarvezető létére beállni felesége mögé kísérőnek. Bár új Marc Johnson szerzői lemezeknek most is úgy örülnék, mint tíz-tizenöt éve, de most már tudom, hogy jól döntött: Elias csillaga nem halványul, zenei igényessége sem csökkent, mégha Johnsonnak az instrumentális zene intellektualitása talán hiányozhat is néha.

Eliane Elias zenéje úgy brazil jazz, hogy a két komponens együtt mozog, mint egy libikóka, hol egyik van kicsit feljebb, hol másik, de az egyensúlyról ketten együtt  gondoskodnak. És a fejecske mindig helyén marad, tehetném hozzá. Elias színpadi jelenléte és a zeneiségének varázsa, tömött akkordokkal és finoman ringató sambájával most is olyan, mint amilyen tinédzser korában lehetett, pedig Eliane idén már 53 éves. Brazil akcentusa az angol dalokban megmaradt, az utóbbi években többet énekel, fátyolosan és hamiskásan kacérkodó intonációval. Persze ne higgye senki, hogy valaha bármilyen intonációs problémája lett volna, erről szó sincs. A mélységet viszont zongorázása adja előadásának, nem véletlen, hogy Herbie Hancock, Bob Brookmeyer, Jack DeJohnette és más hasonló méretű jazz-kolosszusok fogadták el elsőre hívását, hogy zenéljenek vele. Elias nemrég egy teljes albumot szentelt Bill Evansnak, a legendás zongoristának, akivel Johnson sokáig játszott, és azt is nagyon ízlésesen megoldotta, sem a kultuszt, sem a stílus parafrazeálását nem vitte túlzásba. Persze így már nem tűnik olyan távolinak Elias és Baker helye a jazztörténet nagy fájának ága-bogán, és istenkísértésnek vállalkozása, hogy új életet adjon a Baker-repertoárnak. Gyanakodhatunk még egy kicsit, hogy lehet, hogy csak le akart húzni egy bőrt az éppen huszonöt éve hirtelen és tragikus körülmények között elhunyt Baker legendájáról, de feleslegesen: így ne is menjünk koncertre, ne is kérjünk kölcsön fűnyírót.