A konfliktus nem új keletű, az építészet reprezentatív lehetőségeivel minden uralkodó tisztában volt, és alkalmazta is őket – akár az eget, akár a földet ostromolta. A Kheopsz piramis, Versailles, vagy a Duna partján gubbasztó Nemzeti Színház az égi és a földi hatalom emlékművei – pechünkre a kettő erősen távolodni látszik. A másik pólus sem haszontalan: a rombolás, amely hasonlóképpen elmaradhatatlan játékszere a hatalom gyorsan változó birtokosainak. Persze itt is tapasztalható némi elfajulás: Rómában a Colosseum köveiből reneszánsz paloták épültek, a francia forradalom viszont úgy eltakarította a keresztény építészetet, hogy kő kövön nem maradt. Nálunk már csak új utcatáblákra futja az erőből. 

De ne legyünk igazságtalanok: a hatalom épít, ám az épületek túlélik a hatalmat. Annyi a kezdetektől bizonyos, hogy anyagi értéket csak anyagi áldozat révén hozhatunk létre. Az épít, akinek pénze van rá, vagyis aki hatalommal rendelkezik. Azaz az építészet minden egyéb művészeti ágnál jobban ki van szolgáltatva a politikának – feltéve, hogy nem éri be az asztalfiókkal. Ilyen is akad bőven, építészeti utópiákat a XVIII. század végétől Yona Friedmannon át Zalotay Elemérig sokan gyártottak, és jellemzően társadalom-jobbító szándékkal. Kukában landolt valamennyi. Ami viszont megépült, az kénytelen-kelletlen tükrözi az építtető társadalmi elképzeléseit, politikai szándékait, akármilyenek is legyenek azok – a Bauhaus szociális indíttatású építészete éppúgy, mint a sztálinista szocreál. Független színház, ellenzéki irodalom, alternatív képzőművészet létezik, de ha ezeket a jelzőket az építészet fogalma elé próbáljuk biggyeszteni, groteszk kreatúrák jönnek világra.  Az építészet a kor kihívásaira csak igennel tud válaszolni. 

Baán László

A kép persze árnyaltabb, egyrészt mert létezik úgynevezett építészeti magatartás, amely nem csak azt jelenti, hogy bizonyos felkéréseket vissza lehet/illik utasítani, hanem azt is, hogy egyes stílusok preferálása szemben a hatalom által megkövetelt irányzatokkal az ellenállás burkolt megnyilvánulása lehet, és mint ilyen, nem is kerüli el az őrök éber tekintetét. Az ötvenes években a modernizmust vállalni a szocreállal szemben politikai tettnek minősült, és a hatalom végül Lukács György tekintélyét vette igénybe, hogy a „polgári, imperialista dekadencia”, vagyis az építészeti avantgárd rovására a magyar klasszicizmus hagyományait felelevenítő szocreált hirdesse győztesnek. Az ideológiai alapon létrejövő stílusok kora azóta leáldozott, bár minden stílushoz mindig kapcsolódik ideológia is jócskán. De még az igazán unikális, magát nemzeti gyökerűnek valló organikus építészet sem tudott „hivatalos” irányzattá válni, bár művelői kétségkívül nagyobb eséllyel kerülnek manapság a politika közelébe. Építészetből ugyanis csak kétféle létezik: jó és rossz. Ismerjük a viccet: az orvos hibái a sírba szállnak, az építész maximum annyit tehet, hogy repkényt ültet a falak tövébe.

Ennek fényében a Magyar Művészeti Akadémia joggal kritizálható működése az építészet vonatkozásában kissé másféle elbírálás alá esik, és ebben pikáns módon komoly szerepe van annak, hogy Fekete György szakmabeli. Ő ugyanis az építészet ügyét valóban szívén viseli. Az építészek régi és nem vitatható sérelme, hogy a politika nem áll szóba velük. Évek szívós munkájával építették le a szakmát képviselő intézményeket – hogy ebben az építészek maguk is hibásak voltak, nem is kétséges. A végső csapást a gazdasági pangás jelentette a széttagolt építész-társdalom számára. Munka nélkül maradtak a legnagyobb irodák is, egész végzett évfolyamok kerültek külföldre. A széttagolt szakma most kezdi felfogni, hogy összefogás nélkül végképp a partvonalra sodródik. AZ MMA építészeti tagozatának egynapos rendezvényét Fekete György azzal nyitotta: szándéka, hogy a kormány asztalára konkrét javaslatokat tegyen. A hangzatos című Budapest – a múlt jövője program térben és időben szerteágazó irányokból közelítette meg a főváros távlati fejlesztésének lehetőségét. 

Finta Sándor. Fotók: MMA

Terítékre került a múlt, mind városépítészeti, (Ritoók Pál, Forster Központ, Magyar Építészeti Múzeum) mind mérnöki (Schulek János, FŐMTERV Zrt.) szemszögből, kaptunk víziókat Zoboki Gábortól és megismerhettük a közeljövő reális lehetőségeit Finta Sándor budapesti főépítész beszámolójából. A városfejlesztés egyértelműen interdiszciplináris jellegét igyekeztek érvényre juttatni a szervezők tájépítész (Szabó Gábor, TÉR-TEAM Kft.), településtervező (Liszkay Krisztina) és demográfus előadó meghívásával. Ez utóbbi, L. Rédei Mária DSc beszámolója a rendezvény legérdekesebb, leginformatívabb előadásának bizonyult. Kiderült: a jövő múltja, azaz a ma legalább olyan érdekes, mint a múlt jövője. Ábrándozhatunk nemzeti felemelkedésről meg Budapest brandról, a népesség öregszik, Budapesten minden negyedik ember 60 feletti. Az átlagéletkor 44 év, a lakosság 50%-a egyedülálló háztartásban él, férfiaknál átlagosan a 30-34 évesek, nőknél a diplomás 60-79 évesek alkotják ezt  a réteget. A művelt nők országa lettünk. Találó kifejezéssel alkony-iparnak nevezte azt a területet, amelyet a jövőben erősen fejleszteni kell, különben hamarosan nem lesz, aki dolgozzon. Félmillióan mentek ki az országból, ők családot is kint fognak alapítani, úgyhogy évtizedekre előre van hatása a kivándorlásnak. 

Megszólalt a politika is, Baán László miniszteri biztos elismételte a Liget koncepciót, amelynek a Múzeumi negyed csak egy kis szelete. Eddig ismeretlen, de a nálunk előbbre járó országok tapasztalatai alapján hamarosan nálunk is jelentkező problémák is terítékre kerültek – nálunk nyugatabbra például már gond a tönkrement városszéli bevásárló zónák, az úgynevezett szürke mezők hasznosítása is. Nálunk egyelőre még a belvárosi épületek üresek – a válság miatt töméntelen befejezetlen építkezés sebét őrzi Budapest, a Magyar Építőművész Szövetség elnöke, Sáros László ennek kapcsán olvasta fel lírai sorait, melyek között a globáltőke is jól megkapta magáét. 

A konferencia azt mutatta – az építész szakma felkészült, mind a múltat, mind a jövőt illetőleg. Igen ám, csak kissé elkéstek – a záró kerekasztal beszélgetés legvégén ugyanis felállt egy úr a városházától, és elmondta, hogy a következő hetekben dönteni kell arról, hogy a huszonhét lehetséges nagyprojekt közül mire kérjenek EU-s pénzt. És hogy, hogy nem, ezekről a projektekről a jelenlévők közül senki sem hallott. Építészet és politika párbeszéde itt véget ért, holott épp itt kellett volna elkezdődnie. Fekete György ugyan azonnal javasolta, hogy heteken belül meghívja az Építészeti Tagozat nevében Tarlós Istvánt, és akit ő meghív, annak jönnie kell, cserébe Sáros László meghívta havi szokásos teadélelőttjére a városháza képviselőjét. A kölcsönös meghívások baráti légkörét azonban sötét gyanú árnyéka lengi be: vajon ki itt a báb, és ki fogja a zsineg végét? 

Végső soron egyet kell értenünk Finta Sándor főépítésszel, aki az EU-s nagyprojektek helyett elsősorban a kis közösségi projektekre fókuszál – a Városháza a közeljövőben több új kezdeményezéssel is előrukkol ezen a vonalon. Hisz amint valaki találóan megjegyezte: a várost nem az építészek, de még csak nem is politikusok – a városlakók építik!