Parti Nagy Lajos két év óta az Élet és Irodalom hasábjain megjelenő és azóta már egy kötetben is kiadott (Magvető, 2012) sorozata a magyar valóságból, társadalmi, közéleti színtérről meríti kegyetlen s egyben kegyetlenül vicces témáit a fizetésükkel elfoglalt tanároktól kezdve az alaptörvénymódosításon keresztül az Angliába mosogatni kivándorló magyarokig, s gyúrja egybe egy ízes-népies fantáziavilággal. 

Dés László és Parti Nagy Lajos

Az egyik főszereplő I. Fülkefor király, a „Naprendszer ura”, más néven Orbán Viktor, a másik pedig a nyelv. Ez utóbbi résztvevő indokolja első sorban a színpadra állítást, az élő szót, a hangot. Parti Nagy szinte szerelemmel ízlelgeti saját sorait, benne él a szövegében, eggyé válik vele, sehol egy elnevetés, egy kívülesés a Fülkefor-világon. Vele ellentétben a közönség szinte az első lélegzetvételtől fogva gurul a nevetéstől, jót szórakozik önmagán, saját abszurd valóságunkon. Jó párosítás a szintén marcona Dés László, aki a zene nyelvén ismétli azt az iróniát, amit Parti Nagy az irodalom által tár elénk.

Sokfenekű szöveg ez a Fülkefor. Ott van egyrészt az aktuálpolitikai réteg a karneváli helyzetbe állított „kerállal”, aki zavaros álmai hatására hoz a reggelije mellett országot irányító döntéseket. Ott van a magyar népmesék világa szintén kiforgatva-kicsavarva „mindent járó bankkártyácskákkal” és a jól ismert keret („Egyszer vót, hó’ nem vót”) mindenkori variálásával („Aki nem hiszi, leszophassa, má’ bocsánat”). Ott van az elméleti szakzsargon a „paradigmákkal” és „struktúrákkal”, és ott van az az erős képekkel bíró költői világ, amiben a Duna-parti József Attila szobor döcögősen elsétál a helyéről, szabálytalanul az úttesten közlekedve. Ennek a jóízű mixnek a hatására szórakozik olyan jól a közönség, miközben érzi, hogy ez az egész azért fáj is. Reggel a rádiót hallgatva még dúltunk-fúltunk, szomorkodtunk és keseregtünk ugyanazon hírek hallatán, amiket itt hallva a hasunkat fogjuk a nevetéstől. Mindennapjaink eseményei vannak színpadra állítva már a szövegben magában, a konkrét deszka már csak ismétlés.

Fotók: Révész Róbert

Dés egy felnyitott zongorán és szaxofonon kíséri a szöveget néha egészen rövid zenei betétekkel szakítva meg a „mesék” sorát, néha hosszabban, elismételve azok hangulatát, tartalmát. A népi motívum helyét az A part alatt, az Elindultam szép hazámból vagy a Boci, boci tarka dallamai veszik át, az improvizációkban mint idézetek szerepelnek, mint ismert támpontok ürügyet adnak a jazzes elszállásokhoz, és lehetséges visszatérési pontot jelentenek a hosszú kanyaroknak. Ezek a kanyarok hordozzák azt a komolyságot és keserűséget, amit a szövegek kétélűsége kapcsán emlegettem, a reggeli rádiós élmény emléknyomait, a karneváli nevetés mélységét. Az meg már egyenesen kísérteties, amikor Dés belefúj a zongorába, a húrok közé, hogy ott visszhangozzanak a szaxofon sikoltozásai. Máskor viszont belemosolyog a szaxofonba, zenével eresztve meg egy-egy politikai fricskát.

A kétszer egy órás műsorban kevés a kommentár, a nézőkhöz való közvetlen kiszólás, mégis élmény, határozottan performansz értékű az este. A hangok játéka Parti Nagy reszelős, homályos, mégis határozott tónusával, a szaxofon nyargaló és a zongora megnyugtatóbb futamaival. Érződik, hogy friss a produkció, csak négy-öt fellépés van még az alkotók mögött, Parti Nagy mindig új válogatást hoz a szövegeiből, és érezhetően Dés is nyitott az adott este hangulatára. Nincs túlszcenírozás, teátrális illusztráció, a jelenetek a nyelvben elevenednek meg a felolvasási stílusnak köszönhetően. Jóllehet, a rendezés minimalista, mégis magabiztos, határozott az előadás a jól összerímelő kellékkel és a megfelelően hangsúlyozó világítással. Két nagy alkotó egyszerű, díszítetlen kiállása biztosítja a találkozás tartalmasságát, a felnőtteknek mesélés kivételes élményét.