Leclair: Scylla et Glaucus
2013.05.23.

Szegény Leclair, aki késsel a hátában végezte 1764. október 22-én – elégtétel lehetett e remek budapesti előadás az ő lelke számára. A Scylla et Glaucus a Müpában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Vashegyi György
Vashegyi György

Azon kevesek, akik vészesen modernizálódó korunkban rendelkeznek még némi mitológiai műveltséggel, többnyire olyankor beszélnek Szkülláról és Kharübdiszről, amikor kétfelől fenyegető veszélyekről esik szó. A forrás persze (mint mindig) Ovidius, az Átváltozások, de említhetnénk Homéroszt is, az Odüsszeiát. (Odüsszeusz a phaiákoknak elmesélt tíz kaland közül – IX–XII. ének – a 6.-ban Kirké szigetén jár, ahol társai átmenetileg disznókká változnak, a 10.-ben pedig Szkülla és Kharübdisz között elhaladva hat társát kénytelen feláldozni.) Maga az alaptörténet persze Szkülláról, a vízi nimfáról, és Glaukoszról, a nimfába szerelmes tengeristenről szól. No meg persze a már említett varázslónőről, Kirkéről, aki viszont Glaukoszba szerelmes, és nem viseli el, hogy a tengeristen épp tőle kér segítséget Szkülla meghódításához. Még hogy segítség! Kirké inkább bosszúból szörnnyé változtatja Szküllát, arra ítélve szegény ex-nimfát, hogy egy másik szörny, Kharübdisz társaságában riogassa a hajósokat a Messinai szorosban, míg a világ és két nap. Vagyis Kharübdisz csak a legvégén, sőt a vége után kerül be a történetbe. Szkülla és Glaukosz témáját Jean-Marie Leclair (1697–1764) is feldolgozta 1746-ban, élete első és egyetlen tragédie lyrique-jében, melyet a párizsi bemutatón tartózkodón fogadtak (18 előadás), majd hamar el is feledtek. A Csipkerózsika-álom 1979-ig tartott, mikor John Eliot Gardiner közönség elé vitte és lemezen is rögzítette a kompozíciót, olyan énekesekkel, mint Donna Brown, Rachel Yakar és Howard Crook.

 
Jeffrey Thompson
Jeffrey Thompson

Mi most Gardiner méltó magyar tanítványa és követője, Vashegyi György jóvoltából ismerkedhettünk meg a művel. A negyedszázada működő Orfeo Zenekar és Purcell Kórus alapítója és vezetője – aki amellett, hogy rendszeresen vezényli az alaprepertoár legfontosabb műveit, egyre-másra ajándékozza meg a hazai közönséget különlegességekkel – Rameau operája, az Hyppolite et Aricie bemutatója (2011) után most a Scylla et Glaucust vette elő. A párhuzam említése indokolt, egyébként pedig magától Vashegyitől származik, aki a koncertszerű előadás helyszínéül szolgáló Müpa honlapján a bemutatóhoz mellékelt szövegben arra figyelmeztet, hogy Leclair a Scylla et Glaucus bemutatásakor, 49 évesen ugyanúgy egy már terebélyes hangszeres életművel a tarsolyában lépett a zenés színpad területére, mint Rameau tette ezt tizenhárom évvel korábban, mikor az Hyppolite et Aricie megírásával elkötelezte magát a drámai műfajok iránt.

Vashegyi az említett szöveget így fejezi be: „reméljük, egyetértenek majd velünk abban, hogy a Scyllát Monteverdi, Purcell, Bach, Händel, Rameau és Vivaldi főművei mellett is megérdemelt hely illeti a 21. századi koncert- és operaszínpadon.” Nos, aki végigülte a prológból és öt felvonásból álló barokk opera este fél nyolctól negyed tizenkettőig tartó előadását, nem mondhat mást: rendkívüli élmény volt, és valóban, nemcsak az előadás sikerült pompásan, de a mű is újra és újra ámulatra késztette hallgatóját. Mivel? A zenében megnyilatkozó elképesztő ötletgazdagsággal, dallambőséggel, a karakterek változatosságával, az opera nagy befogadó műfajában megbúvó „kis műfajok”: kórusok és zenekari zenék (Sarabande, Gigue, Passacaille, Musette, Loure, Air en rondeau stb.) pazar sokaságával. Olyan erő, életteli temperamentum (viharzenék!), színgazdagság, plaszticitás, ha kell, nyerseség, ha kell, kifinomultság rejlik a Scylla zenéjében, melynek hallatán a hallgató akkor is újra és újra analógiaként mormolta volna maga elé Rameau nevét, ha Vashegyi előzőleg nem ültet bogarat a fülébe. Nagyszerű zene ez, bizony, csodás lakoma – ajándék, hogy megismerhettük. Szegény Leclair, aki a lexikonok szerint egy mindmáig felderítetlen hátterű gyilkosság áldozataként késsel a hátában végezte 1764. október 22-én, s akinek műveit mifelénk egyáltalán nem játsszák – elégtétel lehetett e remek budapesti előadás az ő lelke számára.

 
Baráth Emőke
Baráth Emőke

Mert valóban remek előadás volt, kitűnő szólistákkal, akik, mint az ma már a koncertszerű produkciókban is egyre inkább szokásos, nemcsak énekelték szólamaikat, hanem kisebb-nagyobb mértékben valamennyien játszották is szerepeiket, megidézve a mitológiai dráma konfliktusait. A nagy tehetségű Baráth Emőke színészileg egyelőre hajszálnyit talán elfogódott, vokálisan azonban rendkívül kifinomult és érzékeny Scyllát formált meg, megidézve a figura sebezhetőségét és nehezen kitáruló, félénk természetét. Szutrély Katalin Circéje abszolút hiteles volt mind a varázslónő bosszúszomjas személyiségének ábrázolása, mind hangszíne és zenei gesztusvilága terén. Venusként tartózkodó méltósággal és kifogástalan szólamértelmezéssel lépett pódiumra a mindig magas színvonalat nyújtó Csereklyei Andrea, és Amour alakítóját, Pintér Ágnest is csak dicsérhetjük kulturált közreműködéséért. Több kis szólamban az előadás szolid mellékszereplője volt Blazsó Domonkos, hallottuk a kitűnő Kálmán László tenorját, a kórustagok pedig seregnyi rövid lehetőséget kaptak arra, hogy ismét megmutassák: karénekesi kvalitásaik mellett valamennyien kitűnő szólisták is. Szándékosan hagytam a lista legvégére egy igen fontos közreműködőt, a három legjelentősebb egyikét: a produkció férfi főszereplője, a vérbeli haut-contre Jeffrey Thompson lényegében mindenkit leénekelt és lejátszott a pódiumról. Vokális teljesítményének részletező kidolgozottságát és virtuozitását csak magával ragadónak nevezhetjük, az a mód pedig, ahogyan elegáns-presziőz gesztusaival öniróniát és parodisztikus elemeket vitt Glaucus figurájába, izgalmas többletjelentéssel gazdagította a sokáig világos tónusban játszó, s egyértelműen csak a végkifejletben tragikus színezetet öltő mű összefüggésrendszerét. Sok-sok ponton érezhettük az este teljesítményeit világszínvonalúnak – Thompson megszólalásai megkérdőjelezhetetlenül ezek közé tartoztak.

Az Orfeo Zenekar a fáradás legcsekélyebb jele nélkül, mindvégig maximális szuggesztivitással és fölényes biztonsággal muzsikált, hallatlanul színgazdagon és lelkesen, a Purcell Kórus tisztán, áttetszően és a kellő zengéssel adta meg az énekkari tételek lendületét és zamatát. Simon Stangdage, a nagy múltú koncertmester jelenléte ezúttal, ha szabad így fogalmazni, történeti távlatot nyitott, hiszen közreműködött ő már a Scylla et Glaucus hajdani, Gardiner-féle újrabemutatásában is. A közönség és a muzsikusok egyaránt lelkesen ünnepelték a continuo-csoportban csellózó Scholz Annát, aki a kotta közreadásának óriási munkáját elvégezte. Végül – de nem utolsó-, hanem elsősorban – a produkció kitalálója, irányítója, lelke és energiaforrása, a közönséget ezúttal is tanítva gyönyörködtető Vashegyi György, a magyar régizenei kultúra Első Embere a mű legapróbb részletének is figyelmet szentelve, mindvégig ösztönzően irányította és teljes valójával megélte a zenei-drámai folyamatokat. Kiemelkedő mű – kiemelkedő előadás: köszönet mindkettőért! 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Művészetek Palotája,  Időpont:  2013. május 16.