Nemes Csaba: This is Not a War / Knoll Galéria
2013.05.20.

Nemes Csaba a 2006-os Szabadság téri tévéostromra reflektáló munkáját animációs filmekből készítette (Remake, 2007). Több alkalommal is használta tévéműsorok hatásmechanizmusainak és eszközeinek játékos eltorzítását (Puhányok, 2009; Állj ide!, 2010) – úgy tűnik, mintha műveiben nagyon is tudatosan tematizálná a közéletet. SIMON BETTINA ÍRÁSA.

Jelenlegi kiállítása is ilyen szemszögből ragadható meg a legjobban. A Knoll Galériában látható Nemes Csaba kiállítás anyaga rendkívül heterogén. A középső teremben az Apja neve: Nemes Csaba sorozathoz (kritikánkat ld. itt - a szerk.) tematikusan kapcsolódó új munkák sorakoznak. Az festménysorozat a művész édesapja által a hatvanas, hetvenes években készített fekete-fehér amatőrfotóit dolgozza fel, az újabb darabok pedig továbbgörgetik a megörökölt emlékanyagot. Ezek a munkák nem festmények, hanem vegyes technikával készült művek, amelyek egyszerre festettek és rajzoltak. Ezáltal nemcsak a formaalakításban, hanem az anyaghasználatban is érvényesül a montázs-jelleg a műveken, amelyek fluktuáló teret alkotnak a Knoll Galéria falain.

Nemes Csaba: The Silence of Wenders is Overrated I. A kép forrása: Knoll Galéria
Nemes Csaba: The Silence of Wenders is Overrated I. A kép forrása: Knoll Galéria

A grafikai eszközök alkalmazása a műveken azt mutatja, hogy Nemes Csaba egyre inkább sajátjává teszi, és integrálja művészetébe az erőteljesen személyes vonatkozású képanyagot. A képek grafikai aspektusával a művész beemeli a képekbe az iróniát is, és a ráfirkálás, beleírás eszközével deszakralizálódnak alkotásai. Van bennük valami befejezetlenség, és éppen ettől nagyon alkalmasak a továbbgondolásra: nem új szituációt hoznak létre, hanem már meglévő párbeszédekbe igyekszik bekapcsolni a nézőt. A műfaji kötetlenség, a dokumentarista hangulat, a ráírások, illetve a címadás oldott, játékos jellegének egymásmellettisége tovább fokozza a képek dinamikus természetét.

A szomszédos teremben kiállított Utópia romkocsma sorozat az előbbi műcsoporthoz képes tágabb kontextusba ágyazódik. A belvárosi szórakozóhelyek jellegzetes motívumaiból épít fel egy elképzelt városi szubkultúrát a maga forradalmi jelszavaival együtt – ugyanakkor mindez nem teljesen ismeretlen a néző számára. A harmadik teremben egy kísérleti lakópark grafikai megjelenítését látjuk hosszabb-rövidebb kommentárokkal kiegészítve, aminek köszönhetően az utópikus urbanisztikai terv úgy működik a galéria falain, mint egy képregény. A program szabad művészek és szabad értelmiségiek ikerházakba telepítését valósítja meg. Az így létrejött lakótelepen természetesen kialakulnak az egymással ellentétes érdekközösségek, amelyek konfrontációjából tevődik össze a storyline. Mindkét sorozat köthető aktualitásokhoz, s bár a művek nem konkrét helyzetekre reflektálnak, nem kell idegenkedni az efféle párhuzamoktól, vonatkozási pontoktól. A „tervrajz” eszünkbe juttatja az ócsai lakótelepet, a „romkocsmák félhomályában” pedig a fiatalok merengenek vagy sem, de valamit mindenképpen csinálnak – a Sirályban, például, biztosan nem tétlenkedtek az utóbbi hetekben sem.

A politikai művészet az ellenkultúra talaján eresztett gyökeret a hatvanas években, a magyar képzőművészetben a szamizdat kiadványokban jelentkezett. Nemes Csaba művészetével kapcsolatban újra és újra előkerül a politikai művészet mibenléte, amire további kérdésekkel tudunk csak felelni: hogyan közelíthetünk a nyíltan aktuális, politikai tematikát feldolgozó művekhez, és miért használatos maga a megnevezés sokszor degradáló értelemben. A környező országok, például Románia attitűdjéhez képest sokkal inkább idegenkedünk a képzőművészet aktualitásától, és a politikai, illetve társadalomkritikus művészethez való viszonyunk is nagyon ambivalens – pedig ez nem lenne szükségszerű.

Hogyan tud egy műalkotás művészeti aktusként részesévé válni a társadalmi folyamatoknak? A kérdés nagyon aktuális – a hazai politikai művészet egyik fő alakja, Tót Endre a hetekben Budapesten elsőként megrendezett Zer0 demonstrációjára gondolok. A neoavantgárd művészhez hasonlóan Nemes Csaba legújabb tárlata sem ad válaszokat. Azonban megtesz egy nagyon is lényeges gesztust: feldolgozza azokat az eseményeket, amelyek meghatározzák a közhangulatot, és egyúttal a közbeszéd tárgyát is képezik. Ilyen módon képes felülírni a média által közvetített referenciákat. Mindezt rendkívül problémaérzékeny módon teszi, és hiányzik belőle a sajtóban szignifikánsan érvényesülő manipulatív hatás is.

Érdemes hangsúlyozni Nemes Csaba társadalomkritikus művészetének konceptuális jellegét – a médium nem fontos. A kísérletező hajlam nemcsak a technikai részletekben érvényesül – a képekre rajzolt vagy festett feliratok és a melléjük illesztett rövid szövegek együtt lélegeznek a figurális ábrázolásokkal –, hanem a művek alapkoncepciójának szintén fő részét képezi. A tárlattal kapcsolatosan ismét felmerül a társadalmi felelősségvállalás, és ebből a szempontból Nemes Csaba több kiállított munkáját is Farkas István művészete, és kifejezetten a Szirakuzai bolond (1930) című emblematikus festmény mellé helyezhetjük.

A forradalom témája nem számít újdonságnak Nemes Csaba életművében – a már említett Remake című munkája az ’56-os forradalom feldolgozására tesz kísérletet. A forradalom a most kiállított műveken a hétköznapi élet különböző színterein jelenik meg: romkocsma, lakótelep, a Déli pályaudvar előtti tér. Nem elméleti diskurzusok tárgyaként, hanem olyan társadalmi aktusként merül fel, ami a gyakorlatban több szinten megvalósítható formákat ölt(het): szubkulturális összefogás, személyes örökség feldolgozása, közösségi érdekek mentén kialakuló társulások. Kürti Emese nézőpontja szerint (Magyar Narancs, ápr. 25, 40.) egy olyan kiállításnak, mint a This is Not a War, nincsen és nem is lehet valódi tétje. Az aktivizmus formái között nem találnak befogadó közeget, Nemes Csaba munkái és a művészet keretein belül nincsen relevanciája a társadalomkritikának.

Mit kezdjünk Nemes Csaba kiállításával? Olyan alapvető kérdéshez érkeztünk a művészet szerepével kapcsolatosan, amelyről nagyon megoszlanak a vélemények. A művészeti autonomitás féltése és a külső hatásoktól való mentesség védelmezése helyett be kell látnunk, Nemes Csaba művészetét még véletlenül sem kell a napi politika kizárásával olvasnunk. Muszáj megjegyezni azt is, hogy a közéletről való hallgatás sem minden esetben az apolitikus művészet kizárólagos jellemzője. Műveivel Nemes Csaba közösségeket keres, és a művészet keretein belül maradva képes bekapcsolódni a párbeszédbe – jelenleg ezt egy nagyon is progresszív kiállítással teszi.

A kiállítás megtekinthető 2013. június 1-ig.  

Szerző: Simon Bettina

Helyszín: Knoll Galéria, Időpont: 2013. április 11 - június 1.