Ha őszinte akarok lenni, az utóbbi időben egyre kevésbé bírom a konstans zajos siker miatt mintha elkényelmesedő Coen fivéreket, akiket a sok pozitív visszacsatolás mintha arra a következtetésre juttatott volna, hogy bármit csinálnak, az zseniális. És hát az utóbbi időben ez nagyon nem így volt, üres poénkodásnál, a tőlük már sokszor látott recept (ironikus hangvétel, zseniálisan karikírozott szereplők, sziporkázó dramaturgia) újabb variációinál többre nem voltak képesek. 

A karaktereik továbbra is remekül felskicceltek, a szituációik remekül poentírozottak voltak, csak nem tudták azt a pluszt hozzátenni, ami A nagy Lebowskyt az elmesélt történettől elemelte, vagy azt az aprólékos odafigyelést megvalósítani, ami, mondjuk, a Fargót posztmodern műfaji játéknál többé tette. És tessék, pont mikor elkényelmesednék ebben az ítéletben, és csak vonakodva megyek megnézni új filmjüket, erre leteszik ezt. Egyszerűség, finomság, a legapróbb részletek érzékeny kidolgozása és meglepetés – egy szóval: mestermű.

Az Inside Llewyn Davis lényegében egyszemélyes show egy nem túl sikeres fiktív folkzenészről. Az ötvenes évek végén vagyunk, jóval a műfaj felfutása és Bob Dylan világsikere előtt, mikor néhány zenész a New York-i Greenwich Village eldugott klubjaiban csekély és mérsékelten lelkes közönség előtt játszotta a régi dalokat. E műfaj körül még sehol nincsenek a toplistás dalok, a számolatlanul eladott lemezek és a sok pénzzel forgó producerek, így néhány magányos őrült enyhén nevetséges küzdelmének tűnik az egész.

És ez tökéletes téma Coenéknek, akik vegyes érzelmekkel, kicsit rajongva, de közben átérezve a figurák mesterkéltségét, esetlenségét és szánalmasságát, egy olyan elképesztő fiktív portrét rajzolnak, ami minden dokumentumfilmnél jobban festi le ezt a világot. Az Inside Llewyn Davisben rengeteg – egyesek szerint túl sok – folkszámot hallgathatunk teljes hosszában végig, azonban éppen ez az odafigyelés, ez a gondosság az, ami a filmet kiemeli a Coen életműben. Bár persze sokszor jelen van az ironikus felhang, azáltal, hogy szinte két órán keresztül folyamatosan ezt a zenét hallgatjuk, akaratlanul valamelyest közel kerülünk hozzá. És valójában ez a testvérek szándéka, hiszen mintha ők maguk se tudnának a szánalmas és a megkapó jelzők között dönteni.

Llewyn Davis – amint azt Jean, a Carey Mulligan által játszott figura a képébe is vágja – igazi lúzer. Alkalmi fellépései vannak, mindig valakinek a kanapéjára kéredzkedik be, óvatlanul teherbe ejti egyéjszakás kalandját, nincsenek igazi ambíciói és képtelen felelősséget vállalni. A történetbe egy fellépés végén kapcsolódunk be, ami után hősünk valamely korábbi ügy miatt a mellékutcában alapos verést kap, és onnan kell továbblépnie. Ez a film azonban nem a nagy akadályokon keresztül történő sikeres felemelkedés története – amely típusból oly sokat láttunk zenészekről –, hanem az egy helyben topogásé. Mindez egy sötét, elkeserítő helyzet lenne, ha Llewyn Davis nem lenne láthatóan tehetséges: gyönyörű hangja van, és nagy beleéléssel adja elő a nem eget rengetően érdekes, de gondosan megkomponált dalokat. De nem csak őt, hanem e szcéna további fellépőit is bőven hallhatjuk, akiknek viselkedésén, öltözékén, sőt még testtartásán is átüt az ötvenes évek eisenhoweri Amerikájának unalomtól és konvencióktól feszélyezett világa, amelyet majd csak a hatvanas évek mozgalmai fognak feltörni.

Az igazán értékes ebben a filmben az, hogy bár sok referenciát tartalmaz, valójában nem a folkzene korai történetét rajzolja meg, hanem a hétköznapi emberi dilemmák egyik legfontosabbját eleveníti fel. A történelem tele van a sikeres megszállottak történeteivel, azonban sokkal több olyan csendes őrült volt és van, akik címlapokra került társaikhoz hasonló megszállottsággal hittek önmagukban és valami iránti elhivatottságukban, azonban mégse jutottak semmire. Nagyon vékony és megfoghatatlan a határ a valódi tehetség és a között, aki megüti ugyan a szintet, saját szűk közegében akár még kiemelkedőnek is számít, ám amikor valódi pályán kerül sor megmérettetésre, elvérzik. A showbiznisz és a művészet pedig minden egyéb szakmánál kegyetlenebb terep, ugyanis nem biztosít lehetőséget a középszernek. A zseni (vagy akár az üres ikon) sztárrá válik, az átlagosnak viszont a tisztességes megélhetés összekaparása is lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A tehetség azért kegyetlen dolog, mert olyan, mint a délibáb, mert már kis mennyiségben is kábítószerként bódít, és lehet, hogy csak későn vesszük észre, hogy nincs elég belőle. 

Fontos döntés volt a Coen fivérek részéről, hogy nem valós figurát kerestek ki, hanem maguk kreáltak egyet, mivel így véletlenül sem telepedik rá a valóság a történettel kapcsolatos előzetes elvárásokra. És ezzel el is érkeztünk a testvérpár mindenkori legfontosabb adujához, a forgatókönyvhöz. Ez esetben az az érdekes, hogy a bonyolult szálak és csavarok helyett a végtelen egyszerűséget választották a szinte végig lineárisan mesélt filmhez, ahol minden az állandóan jelenlévő főszereplőre épül. A történet legvégén kiderülő (itt természetesen el nem árult) finom, a sztori lényegét alig módosító fordulat azonban mégis hihetetlenül erős hatással van a látottak értelmezésére, hiszen tovább erősíti a kilátástalan körforgás elkeserítő élményét.

Mivel alapvetően egyszemélyes filmről van szó, az eddig inkább csak mellékszerepekből ismert Oscar Isaac alakításán sok múlik, és nagyban rajta is áll annak a felemás érzésnek a felkeltése, ami az egész mozit jellemzi. Éppen ezért a többi színész csak korrekt mellékszerepet kap, amelyeket Coenék a tőlük ismert rutinnal oldanak meg – a rossz értelemben vett rutin leginkább a már oly sok filmjükben látott John Goodman alakításán érződik, aki nem tud túllépni a rendezőkkel közös kliséin. A nagyközönség számára nyilván Justin Timberlake lesz érdekes, aki a már említett Jean élet- és zenésztársaként tűnik fel – és nyújt meggyőző alakítást.

Az Inside Llewyn Davis éppen egyszerűsége miatt kivételes darab a Coen életműben, egy alakra fókuszáltsága miatt sokan az Egy komoly emberhez fogják hasonlítani. Azonban úgy érzem, itt annál sokkal finomabb és gondosabban kidolgozott műről van szó, ebben a tekintetben Az ember, aki ott se volthoz áll közelebb, annak időnként túlcsavart és maníros komplexitása nélkül. Nem világmegváltó film, de az általa kiváltott bizonytalanság, eldöntetlenség és megfoghatatlanság fura keveréke miatt olyan szintet ér el, amire csak az igazán nagy szerzők képesek.