2. Hay Fesztivál
2013.05.21.

Magyarországon Wales neve nagyjából egyet jelent Arany János remekművével. A korona legszebb gyémántja azonban természetesen jóval több, mint egy eltalált allegória. Most például a Hay Fesztivál, ez a csak Magyarországon kevésbé ismert izgalmas kezdeményezés az, amely megváltoztathatja ezt az áldatlan állapotot. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

Idén még csak másodjára rendezik meg nálunk az immár ötnapossá bővült eseményt. Ne számítson senki grandiózus zászlókra, ingyen pogácsára vagy más költséges látványelemekre. Ez egy szerény fesztivál. Ez a szerénység azonban inkább csak külsőségekben nyilvánul meg. A nívós programok, beszélgetések végén odanyújtott egy-egy szál virágban. Vagy a visszafogott nézőszámban az amúgy sem túl nagy előadótermekben. Nyilván a minőség előbb-utóbb ennél sokkal nagyobb tömegeket fog vonzani. Megérdemelné. 

A koncepció a párbeszéd és sokszínűség jegyében alakulhatott ki: a közönség egyaránt találkozhat kortárs irodalmárokkal, építészekkel és matematikusokkal, újságírókkal, történészekkel, filozófusokkal, de friss nemzetközi zenei produkciókba is belehallgathat, borkóstoláson, irodalmi városnéző sétán, illetve fotóművészek kiállításain is járhat. Ember legyen a talpán, akit a lehetőségek láttán nem fog el a szédülés.  

A már lezajlott programok közül Dobos Erzsébet professzorasszony és Arcadi Espada újságíró beszélgetése volt az egyik legérdekesebb. A náci Budapest, ahogy azt a Spanyol Nagykövetségről látták – volt az alcím, de lehetett volna az is, hogy Giorgo Perlasca, vagy Ángel Sanz Briz. Mindketten több mint 5000 ember életét mentették meg a Vészkorszakban azzal, hogy előbb spanyol származású zsidókat (szefárd) szállásoltak el a spanyol nagykövetség védelmében álló házakban. Sanz Briz a náci vezetéssel 200 fő védelem alá helyezéséről tudott megállapodni, amit később 200 családra változtatott, ezután a „rokonaikat" is szefárdoknak nevezte, így összesen 5200 főnek nyújtott menedéket. Később, 1944 végén Sanz Brizt a kormánya Svájcba helyezte át, Perlasca folytatta ugyanezt, aki magát spanyol diplomatának adta ki. Gyógyszerekkel, élelemmel, további menlevelekkel segítette a zsidókat. A deportálásukat pedig addig halasztotta, míg a szovjet katonák el nem érték az országot. 

Az egyikről filmek készülnek, állami kitüntetést kap, a másikról a világ kevésbé tud, saját gyerekei sem tudják, hogy szobrot állítottak neki egy idegen országban. Espada az El Mundo napilap újságírója, aki idén spanyolul jelentetett meg En nombre de Franco: los héroes de la embajada de España en el Budapest nazi címmel könyvet. A szerző elmondta: többen felháborodtak hozzáállásán, amely megkérdőjelezi Perlasca szerepét. Mondván, Perlascáról csak azt tudjuk, amit ő maga mesélt el. Így aztán csak ez a szirupos legenda maradt utána, holott a Holokauszt egyik fő témája Espada szerint a „halál”, de mellette a másik „igazság”. Dobos Erzsébet, aki 2010-ben Megmenekültek címmel adott ki könyvet ugyanebben a témában, finoman, de határozottan vitába szállt beszélgetőpartnerével arra hivatkozva, hogy vannak túlélők, akik emlékeznek Perlascára, például a Shoah Alapítvány archívuma is őriz ilyeneket. Magyarországon a történetnek ezt az oldalát ismerjük. Espada viszont hajthatatlan maradt: „mutassanak egy útlevelet, amit Perlasca állított ki.” Szerinte a történelemtudománynak tényekből és bizonyítékokból kell kiindulnia. A vitát vélhetően csak az épületet bezárni igyekvő biztonságiak miatt hagyták abba, mindenesetre a felek viccesen megállapodtak, hogy érdemes lenne egy közös könyvben tovább folytatniuk, majd Espada a szervezők által neki adott virágot udvariasan átnyújtotta Dobosnak.

Hasonlóan izgalmas volt Nicole Krauss szereplése, aki A szerelem története, valamint a Betéved az ember egy szobába című könyvekkel vált híressé, és legutóbbi regénye Nagy palota címen jelent meg magyarul. Az angol Granta című irodalmi lap 2007-ben a legjobb 40 alatti amerikai írók listájára választotta, a New York Times a világ legjelentősebb kortárs amerikai regényírói közt tartja számon, műveit 35 nyelvre lefordították. Az írónő az idei fesztiválnak az, aki a tavalyinak Tibor Fischer volt. Egy olyan nemzetközileg elismert író, akinek családjában magyarok is vannak (és zsidók és németek és fehéroroszok).

A moderátor, Bán Zsófia nyitásnak a Time magazin címlapválasztásait elemezte. Mint ismeretes, 2000 óta Stephen King után Jonathan Franzen volt az egyetlen író, akit a lap a címlapjára választott. Mint Bántól megtudtuk, a nyolcvanas években kétévente ért írót ez az elismerés, míg a hatvanas/hetvenes években évente. A kérdés végül is arra irányult, mit gondol az írók szerepéről ebben a digitalizált társadalomban. Mire Krauss arról beszélt, hogy a Times ma már nem jó igazán semmire. Az amerikai regényeket olyanok írják, akik nem amerikai gyökerekkel rendelkeznek. Krauss szerint a digitális kultúra nem igazán fejlődés, nem érti, mitől lett a kényelmesség az egyetlen érték. Bán kérdezte a Nobelről is, ami Krauss szerint nagyban politikai kérdés. Szóba került a zsidó háttere is, amiről így beszélt: otthonosan érezni magát a kényelmetlenségben. Felidézte azt a zsidó szemléletet, miszerint ha egy rabbi tudta az egyértelmű választ valamire, az egyúttal azt is jelentette, hogy tévedett. Szó esett a Holokausztról is, amely könyveinek alig kimondott, de jól érezhetően egyik témája. 

A beszélgetés során érintették a regényírási technikákat, melyet a polifonikus zenéhez, illetve Bachhoz hasonlított, megemlítették fiatalkori mesterét, Joszif Brodszkijt, azt, hogy miért hagyta el a költészetet, és hogyan nem találja a hozzá vezető visszautat immáron 13 éve, hogy hogyan ingázik Chile, New York, London és Izrael közt, ahol Chile sokáig csak képzeletbeli ország volt. 

Ezekben a pillanatokban is biztos lehetünk benne, hasonlóan izgalmas párbeszédekben lehet része a fesztiválozóknak. A jövőben pedig olyan gondolkodókkal ülhetünk le egy asztalhoz, mint Esterházy Péter, Az elnök embereiből ismert Carl Bernstein újságíró, de hallhatunk a Rómeó és Júlia feminista olvasatáról is... És akkor még nem is beszéltünk a zenei kínálatról: hallottuk a különleges atmoszférájú folkot játszó Black Black Blacket, miután a Classicus Ensemble Bach és Kurtág műveit felváltva adta elő, továbbá pedig a Sirokai-Závada-Simon-Pion quartett fellépését, akik az Amoeba nevű zenekarral kiegészülve immáron rutinosan húzták be a slam poetry-be az embert és mutatták meg, hogy a költészet köszöni, jól van.

Imagine the world, vagyis képzeld el a világot, áll a Hay fesztivál brosúráin a Budapest feletti felhők közt fehér betűkkel (amik így aztán alig látszanak, említettem, hogy ez egy szerény fesztivál). Képzeljük el a világot valaminek. És a programokon (akár a PIM-ben, akár a CEU-ban) ülve úgy érezzük magunkat, mintha egy nyitott, intelligens, nyugodt, kulturált városban, országban, kontinensen, planétán lennénk. Így kezdődnek a nagy dolgok, ilyen szerényen.