Idén még csak másodjára rendezik meg nálunk az immár ötnapossá bővült eseményt. Ne számítson senki grandiózus zászlókra, ingyen pogácsára vagy más költséges látványelemekre. Ez egy szerény fesztivál. Ez a szerénység azonban inkább csak külsőségekben nyilvánul meg. A nívós programok, beszélgetések végén odanyújtott egy-egy szál virágban. Vagy a visszafogott nézőszámban az amúgy sem túl nagy előadótermekben. Nyilván a minőség előbb-utóbb ennél sokkal nagyobb tömegeket fog vonzani. Megérdemelné.
A koncepció a párbeszéd és sokszínűség jegyében alakulhatott ki: a közönség egyaránt találkozhat kortárs irodalmárokkal, építészekkel és matematikusokkal, újságírókkal, történészekkel, filozófusokkal, de friss nemzetközi zenei produkciókba is belehallgathat, borkóstoláson, irodalmi városnéző sétán, illetve fotóművészek kiállításain is járhat. Ember legyen a talpán, akit a lehetőségek láttán nem fog el a szédülés.
A már lezajlott programok közül Dobos Erzsébet professzorasszony és Arcadi Espada újságíró beszélgetése volt az egyik legérdekesebb. A náci Budapest, ahogy azt a Spanyol Nagykövetségről látták – volt az alcím, de lehetett volna az is, hogy Giorgo Perlasca, vagy Ángel Sanz Briz. Mindketten több mint 5000 ember életét mentették meg a Vészkorszakban azzal, hogy előbb spanyol származású zsidókat (szefárd) szállásoltak el a spanyol nagykövetség védelmében álló házakban. Sanz Briz a náci vezetéssel 200 fő védelem alá helyezéséről tudott megállapodni, amit később 200 családra változtatott, ezután a „rokonaikat" is szefárdoknak nevezte, így összesen 5200 főnek nyújtott menedéket. Később, 1944 végén Sanz Brizt a kormánya Svájcba helyezte át, Perlasca folytatta ugyanezt, aki magát spanyol diplomatának adta ki. Gyógyszerekkel, élelemmel, további menlevelekkel segítette a zsidókat. A deportálásukat pedig addig halasztotta, míg a szovjet katonák el nem érték az országot.
Az egyikről filmek készülnek, állami kitüntetést kap, a másikról a világ kevésbé tud, saját gyerekei sem tudják, hogy szobrot állítottak neki egy idegen országban. Espada az El Mundo napilap újságírója, aki idén spanyolul jelentetett meg En nombre de Franco: los héroes de la embajada de España en el Budapest nazi címmel könyvet. A szerző elmondta: többen felháborodtak hozzáállásán, amely megkérdőjelezi Perlasca szerepét. Mondván, Perlascáról csak azt tudjuk, amit ő maga mesélt el. Így aztán csak ez a szirupos legenda maradt utána, holott a Holokauszt egyik fő témája Espada szerint a „halál”, de mellette a másik „igazság”. Dobos Erzsébet, aki 2010-ben Megmenekültek címmel adott ki könyvet ugyanebben a témában, finoman, de határozottan vitába szállt beszélgetőpartnerével arra hivatkozva, hogy vannak túlélők, akik emlékeznek Perlascára, például a Shoah Alapítvány archívuma is őriz ilyeneket. Magyarországon a történetnek ezt az oldalát ismerjük. Espada viszont hajthatatlan maradt: „mutassanak egy útlevelet, amit Perlasca állított ki.” Szerinte a történelemtudománynak tényekből és bizonyítékokból kell kiindulnia. A vitát vélhetően csak az épületet bezárni igyekvő biztonságiak miatt hagyták abba, mindenesetre a felek viccesen megállapodtak, hogy érdemes lenne egy közös könyvben tovább folytatniuk, majd Espada a szervezők által neki adott virágot udvariasan átnyújtotta Dobosnak.
Hasonlóan izgalmas volt Nicole Krauss szereplése, aki A szerelem története, valamint a Betéved az ember egy szobába című könyvekkel vált híressé, és legutóbbi regénye Nagy palota címen jelent meg magyarul. Az angol Granta című irodalmi lap 2007-ben a legjobb 40 alatti amerikai írók listájára választotta, a New York Times a világ legjelentősebb kortárs amerikai regényírói közt tartja számon, műveit 35 nyelvre lefordították. Az írónő az idei fesztiválnak az, aki a tavalyinak Tibor Fischer volt. Egy olyan nemzetközileg elismert író, akinek családjában magyarok is vannak (és zsidók és németek és fehéroroszok).
A moderátor, Bán Zsófia nyitásnak a Time magazin címlapválasztásait elemezte. Mint ismeretes, 2000 óta Stephen King után Jonathan Franzen volt az egyetlen író, akit a lap a címlapjára választott. Mint Bántól megtudtuk, a nyolcvanas években kétévente ért írót ez az elismerés, míg a hatvanas/hetvenes években évente. A kérdés végül is arra irányult, mit gondol az írók szerepéről ebben a digitalizált társadalomban. Mire Krauss arról beszélt, hogy a Times ma már nem jó igazán semmire. Az amerikai regényeket olyanok írják, akik nem amerikai gyökerekkel rendelkeznek. Krauss szerint a digitális kultúra nem igazán fejlődés, nem érti, mitől lett a kényelmesség az egyetlen érték. Bán kérdezte a Nobelről is, ami Krauss szerint nagyban politikai kérdés. Szóba került a zsidó háttere is, amiről így beszélt: otthonosan érezni magát a kényelmetlenségben. Felidézte azt a zsidó szemléletet, miszerint ha egy rabbi tudta az egyértelmű választ valamire, az egyúttal azt is jelentette, hogy tévedett. Szó esett a Holokausztról is, amely könyveinek alig kimondott, de jól érezhetően egyik témája.
A beszélgetés során érintették a regényírási technikákat, melyet a polifonikus zenéhez, illetve Bachhoz hasonlított, megemlítették fiatalkori mesterét, Joszif Brodszkijt, azt, hogy miért hagyta el a költészetet, és hogyan nem találja a hozzá vezető visszautat immáron 13 éve, hogy hogyan ingázik Chile, New York, London és Izrael közt, ahol Chile sokáig csak képzeletbeli ország volt.
Ezekben a pillanatokban is biztos lehetünk benne, hasonlóan izgalmas párbeszédekben lehet része a fesztiválozóknak. A jövőben pedig olyan gondolkodókkal ülhetünk le egy asztalhoz, mint Esterházy Péter, Az elnök embereiből ismert Carl Bernstein újságíró, de hallhatunk a Rómeó és Júlia feminista olvasatáról is… És akkor még nem is beszéltünk a zenei kínálatról: hallottuk a különleges atmoszférájú folkot játszó Black Black Blacket, miután a Classicus Ensemble Bach és Kurtág műveit felváltva adta elő, továbbá pedig a Sirokai-Závada-Simon-Pion quartett fellépését, akik az Amoeba nevű zenekarral kiegészülve immáron rutinosan húzták be a slam poetry-be az embert és mutatták meg, hogy a költészet köszöni, jól van.
Imagine the world, vagyis képzeld el a világot, áll a Hay fesztivál brosúráin a Budapest feletti felhők közt fehér betűkkel (amik így aztán alig látszanak, említettem, hogy ez egy szerény fesztivál). Képzeljük el a világot valaminek. És a programokon (akár a PIM-ben, akár a CEU-ban) ülve úgy érezzük magunkat, mintha egy nyitott, intelligens, nyugodt, kulturált városban, országban, kontinensen, planétán lennénk. Így kezdődnek a nagy dolgok, ilyen szerényen.